Jonathan Carroll:
VOICE OF OUR SHADOW
Jonathan Carroll 1949-ben született New Yorkban, jelenleg Bécsben él, és az elmúlt két évtized alatt sikeresen besorolt azok közé a szerzők közé, akik egész egyszerűen nem törődnek a műfaji kategóriákkal, a kritikusok meg a címkézésre sokat adó olvasók legnagyobb bánatára. Mágikus realizmus lenne, azaz nagybetűs Irodalom? Horror, aminek az első adandó alkalommal elkönyvelték, vagy fantasy, hiszen több regényét is újra kiadták az elmúlt években — az igen nívós — Fantasy Masterworks sorozatban? A dilemmát jól érzékelteti az az anekdota — ki tudja, mennyire igaz —, mely a hivatalos honlapján is szerepel: állítólag azt mondta róla valaki, hogy „olyan jók a könyvei, de minek rakja bele azokat a fantasztikus izéket?” Mindenesetre Carroll a nyolcvanas évek eleje óta egész komoly népszerűségre tett szert. Még ha nem is beszélhetünk világrengető hírnévről, de írt egy csomó könyvet, amiket újra meg újra piacra dobnak, a honlapjához Neil Gaiman írt beköszöntőt, Lengyelországban hihetetlen népszerűségnek örvend és egyébként is, lehet vele példálózni, mint műfajokat áthágó szerzővel.
Első könyve 1980-ben jelent meg, Land of Laughs címen, egy ifjú tanárról szól, aki kedvenc írója életét kutatva eljut egy kisvárosba, és rájön, hogy a szerző nem egyszerűen fikciót írt. A sikeres debütálást 1983-ban követte második regénye, a Voice of Our Shadow, jelen ismertető témája. Azóta persze folyamatosan jelentek és jelennek meg az újabbak, az elbeszélésekről nem is beszélve, de most váratlan fordulattal leragadunk a második műnél.
A Voice of Our Shadow központi témája a bűntudat és a magány, ami a könyv főhősét és narrátorát, Joseph Lennoxot tizenhárom éves kora óta gyötri. Ekkor halt meg a bátyja, Ross, a család fekete báránya, a lázadó, hiperintelligens, de problémás fiú, aki a lehető legpiszkosabb csínyekkel gyötörte az öccsét. Ki tudja, mi lehetett volna belőle, ha nem éri sajnálatos baleset — a vasúti síneken átmászva rázuhant a középen futó magasfeszültségű kábelre —, és Joe, aki szemtanúja volt a tragédiának, azóta sem képes feldolgozni a döbbenetet és a szégyenletes megkönnyebbülést. Vagyis...
Vagyis szép lenne, ha mindez ilyen egyszerű lenne. De Joe hiába formázza és alakítgatja a valóságot úgy, hogy a bűntudata úgy-ahogy elcsituljon, néhány dolog nem változik. Lehet, hogy Ross valóban szadista szörnyeteg volt. Lehet, hogy csak a nyámnyila öccse látta annak, aki különösen megszenvedte bátyja kellemetlenkedéseit. Mégis Joe volt az, aki azon a végzetes napon önkéntelen mozdulattal taszított egyet rajta: Ross halála az ő lelkén szárad. Édesanyjuk először idegileg, majd fizikailag roppant bele a veszteségbe, Joe pedig lassan, de biztosan elsodródik családja mellől, először egy másik városba, majd végül egy másik kontinensre. Joe Lennox folyamatosan menekül.
Az egyetemen egy íróköri ujjgyakorlatként egyszer csak megírta Ross galerijének a történetét, és a munka megtetszett egy színházi producernek, aki Voice of Our Shadow („Árnyékunk hangja”) címen darabot készíttetett belőle. Lennox szép fizetséget és jogdíjakat kapott, és újabb fantomot, ami elől menekülnie kellett, ezúttal a szerinte érdemtelen elismerés nyomasztó súlya elől. Végül Bécsben köt ki (Carroll regényeinek visszatérő helyszíne), úgy tesz, mintha könyvet írna, és semmi nem történik vele, aminek értelme lenne.
...Egészen addig, amíg véletlenül összetalálkozik két amerikaival, Paul és India Tate-tel. A furcsa, életvidám, egymást rajongva szerető művészházaspár felrázza a tespedtségéből Lennoxot, aki végre társaságot, sőt barátokat talál. A remek hangulat addig tart, amíg Joe meg India egyszer csak egymásba szeret — erre a titokzatos Paul távolléte ad alkalmat, de csak a férj hazatérésekor, alaptalan féltékenykedései után teljesedik be. A történet akkor vesz igazán különös fordulatot, mikor Paul vacsorát szervez Joe születésnapjára, és az ünnepség egyre nyomasztóbbá válik — a megcsalt férj csupa olyan fogással készül, amit Joe titokban gyűlöl. Utóbb bűvészprodukcióval kápráztatja el, ahol önmaga cilinderes, ijesztő kisfiú-alteregójaként lángot gyújt, gépvarjakat röptet a gyertyafényben, és egyéb mutatványokat végez, melyek inkább figyelmeztetésnek tűnnek. Ez az utolsó csepp a pohárban: India mindent elmond férjének, Paul pedig néhány nap múlva váratlanul szívrohamot kap és meghal.
Joe Lennoxnak újabb haláleset terheli a lelkét. Különös események indulnak el: a temetés után zaklatni kezdi őket Paul alteregója, a Kisfiú, varjak támadnak rájuk, lidérces jelenések kísértenek, végül India úgy dönt, egyedül próbálja megbékíteni a haragos lelket. Joe New Yorkba megy, ahol megismerkedik egy nővel, beleszeret, és miközben India az életéért küzd Bécsben, legnagyobb rémületére rádöbben, hogy már nem is érez iránta semmit. De ebből a helyzetből nem lehet csak úgy kisétálni, különösen úgy nem, hogy India kétségbeesetten hívja vissza a kontinensre: segítenie kell. Joe Lennox tehát repülőre száll, de ami Bécsben vár rá, az a legrosszabb rémálmait is felülmúlja...
A Voice of Our Shadow a bevezetőben vázolt sokszínűség remek példája: a bűntudatos, akaratgyenge ember portréja, a furcsa szerelmi háromszög, a kalandot követő kiábrándultság és őrlődés bármelyik úgynevezett „modern” próza témája lehetne. Ehhez társul a „fantasztikus” elem: az egyre nyomasztóbbá váló hangulat, a behavazott Bécs, a szeles New York szinte néptelen utcáikkal, és a megmagyarázhatatlan események sorozata. Bármi is a műfaja, az biztos, hogy ez a regény határozottan nyomot hagy az olvasóban, a Carroll védjegyévé vált csavarokkal és a jellegzetes, lélektani horrorba átcsapó fordulatokkal együtt.
Megjegyzés: Jonathan Carrol első regénye megjelent magyarul, 1997-ben, a sokat nem ígérő „Nevetések földje” címmel az Alexandránál, horror-fantasy kategóriába gyömöszölve, de mivel mindezt teljesen véletlenül fedeztem fel és nyomát, netán visszhangját azóta sem találni, azt hiszem, Carroll magyarországi felfedezése még várat magára.
brainoiz
Linkajánló:
www.jonathancarroll.com
|
