Tony Ballantine:

Recursion

Clive Barker:

Abarat

Peter S. Beagle:

Az utolsó egyszarvú

Ray Bradbury:

Az öröm masinériái

Brom:

The Plucker

Italo Calvino:

A kettészelt őrgróf

Orson Scott Card:

Az Alvin Maker-ciklus

Jonathan Carroll:

The Land of Laughs

Voice of our Shadow

Bones of the Moon

Susanna Clarke:

Jonathan Strange & Mr. Norrell

Don DeLillo:

White Noise (Fehér zaj)

Stephen R. Donaldson:

A Thomas Covenant-saga

Mordant’s Need

Gap

Greg Egan:

Distress

Diaspora

Steven Erikson:

Gardens of the Moon

Gregory Frost:

Fitcher's Brides

Mark Frost:

The List of Seven

Alan Dean Foster:

Journeys of the Catechist

Neil Gaiman:

Amerikai istenek

Stardust

Coraline

Anansi Boys

Fragile Things

Marc D. Giller:

Hammerjack

Lisa Goldstein:

Dark Cities Underground

Mark Haddon:

The Curious Incident of the Dog in the Night-Time

Laurell K. Hamilton:

Anita Blake, vámpírvadász

Joanne Harris:

Jigs & Reels

Keith Hartman:

The Gumshoe, the Witch
and the Virtual Corpse

Gumshoe Gorilla

Mark Helprin:

Téli mese

Robin Hobb:

Liveship Traders

Robert Holdstock:

Mythago Wood

Lavondyss

Kazuo Ishiguro:

Never Let Me Go

Guy Gavriel Kay:

The Fionavar Tapestry

The Last Light of the Sun

Ysabel

Elizabeth Kostova:

The Historian

Jonathan Lethem:

Amnesia Moon

Szergej Lukjanyenko:

Éjszakai Őrség

Nappali Őrség

George R R Martin:

Sandkings (novella)

A Game of Thrones

A Clash of Kings / A Storm of Swords / A Feast for Crows

China Miéville:

King Rat

Perdido Street Station

The Scar

The Iron Council

Looking for Jake

UnLunDun

David Mitchell:

Cloud Atlas

Black Swan Green

Christopher Moore:

Biff evangéliuma

Ördögöd van!

A leghülyébb angyal

Richard Morgan:

Altered Carbon

Market Forces

William Morris

regényei

Murakami Haruki:

Kafka on the Shore

Audrey Niffenegger:

Az időutazó felesége

Chuck Palahniuk:

Choke

Lullaby

Mervyn Peake:

A Gormenghast-trilógia

Arturo Pérez-Reverte:

El maestro de esgrima

La Tabla des Flandes

El Club Dumas

La Piel del Tambor

La Carta Esférica

Tim Powers:

Fault Lines
A Halászkirály-ciklus

Declare

On Stranger Tides

Terry Pratchett:

Death's Domain (A Discworld Mapp)

Guards! Guards!

The Dark Side of the Sun

David Sedaris:

The Santaland Diaries

Dan Simmons:

Hyperion

The Fall of Hyperion

Endymion / The Rise
of Endymion

Ilium

Káli dala

Tad Williams:

Memory, Sorrow, and Thorn

Otherland / Másvilág

Robert Charles Wilson:

Spin

Carlos Ruiz Zafón:

La Sombra del Viento

Greg Egan:
Diaspora


A „szubjektív kozmológia”-trilógia (ld. Distress-rivjú) lezárulása után mindenki kíváncsian várta, mihez kezd Egan. A Karantén, a Permutation City és a Distress láthatólag körüljárták azt a területet, mellyel a szerző dolgozni akar: kiderült, milyen tudományokra épít (kvantummechanika és biológia), mit utál („posztmodern szociológia”, New Age), milyen történet-stílusokat használ (krimi, intellektuális kalandregény, párkapcsolati dráma), és milyen problémák foglalkoztatják (az emberi tudat mibenléte, konzerválhatósága, viszonya a kozmoszhoz). Bár a legutóbbi két könyvét még nem olvastam, a kritikák alapján úgy érzem, Egan nem is mozdult el innen: ezekből az elemekből építkezik tovább, ezeket variálja és permutálja; kialakította saját kaptafáit és öntőformáit.

A Diaspora — a „trilógia utáni” első regény — a Permutation City tanulságait vonja le és viszi el a végső konklúzióig. Kétezer-sokban vagyunk, az emberiség meghódította a Naprendszert és háromféle fajra bomlott: elektromosan kódolt tudatokra, melyek óriás műholdszerű „poliszokban” működtetik a maguk külön társadalmait, „Gleisnerek”-re, emberszabású robotokra, melyekben szintén digitalizált tudatok tanyáznak, és a Földön elszórtan élő néhány ezer „flesher”-re, vagyis emberre, akiknek egy része irányított mutációk révén már inkább egyes állatfajokhoz áll közel.

A történet főhőse Yatima, egy mesterségesen kreált, ún. „árva” tudat, melyet az egyik polisz központi MI-je hoz létre, hogy tesztelje a rendszert. Yatima „szemén” keresztül ismerjük meg a harmincadik századi digitális társadalmat, sőt, egy elhagyott Gleisner-robot révén még a Földet és a reménytelenül maradi fleshereket (husonc?) is. Nem sokkal ezután indul be a tulajdonképpeni cselekmény: egy messzi-messzi galaxisban két neutroncsillag összeütközik, s ez pusztító halálpászmákat, ja nem, gammasugarakat indít útjára, veszélyeztetve minden emberi és gépi létformát. Az egész Naprendszer robotostul, poliszostul menekülni kezd (ez a Diaszpóra), de a vesztükbe rohannak: kiderül, hogy nemcsak a Naprendszer, hanem az egész univerzum veszélyben forog. Hová menekülhetnek? Hogy szívódhatnának fel az univerzumból, míg elmúlik a vész? Ekkor bukkannak rá egy elhagyott bolygón az Idegen Létformák nyomaira... de tovább nem mesélem, mert lelőném a poéntot. Lényeg az, hogy a kivonulás érdekes véget ér.

A továbbiakban markáns magánvéleményemet közlöm, melynek elfogadását nem feltétlenül javaslom. Nagyon nagy reményekkel ugrottam neki ennek a könyvnek, de elég nagyot csalódtam. A Diaspora szerintem Egan rossz értelemben vett professzionalizálódásának dokumentuma. A tudatos létnek ebben a regényben már az az egyetlen értelmesnek tűnő célja, hogy az univerzum mikrofizikai folyamatait kutassa; ennyiben tehát a könyv (bizonyos szempontból) levonja a „trilógia” tanulságait. Emiatt azonban a cselekménye gyakorlatilag elsorvad, illetve különféle biológiai és kozmológiai spekulációkra esik szét, melyek komolyabb háttérismeret nélkül nemcsak érthetetlenek, de élvezhetetlenek is. Kicsit olyan érzést keltenek, mintha Egan a fizika-doktoranduszok rétegszerzőjévé akarná képezni magát: ez esetben jó úton jár, de ez az út számomra a szektásság és érdektelenség felé vezet. A regény egyetlen komoly újítását (az idegen civilizáció nyomait) sokkal mélyebben dolgozta fel a Pohl-féle Átjáró, ami pedig a korábbi Egan-könyvekben igazán izgalmas volt (a, mondjuk úgy, „emberi” tartalom), az gyakorlatilag eltűnt.

Akadnak persze emlékezetes epizódok: Yatima születése a bit-tengerből csodálatosan szép, a földi intermezzo is nagyon ügyes és megkapó (a „régi” Eganhez méltó, Kiberiáda-szerű töprengés morális és érzelmi kérdésekről), és persze a végső poén is üt, úgy-ahogy. De az egész (számomra) nem állt össze valami egésszé. Senkit sem szeretnék lebeszélni róla, de úgy gondolom: többet reméltünk.

rampion