Italo Calvino:
A KETTÉSZELT ŐRGRÓF
Láthatatlan és látható, szent és profán, jó és gonosz, élő és holt, fehér és fekete, yin és yang stb. A világ látszólagos (?) kettőssége nagyon régóta foglalkoztatja az emberiség töprengésre hajlamos egyedeit. Ugyanilyen régi téma köreikben az ellentétpárok szintézise is, melyben az összetevők a nagybetűs Egységbe forrva többnek bizonyulnak, mint szimplán egymás mellé helyezve. A szintézist — legyen szó bármely, az imént példaként felhozott páros szintéziséről — felénk, „nyugaton” ritkán tekintik a jelen pillanatban is fennálónak. Vagy hajdanvolt, siratott emlékként tekintünk az Egységre, vagy a jövő homályába burkolózó, ám elérendő célként. A jelenben viszont — általános elképzelés szerint — a megosztottság állapota uralkodik. Ez a képlet vonatkozik Medardo di Terralba őrgróf történetére is. Az őrgrófot egészként ismerjük meg pár röpke képben, mielőtt kettészakítja egy ágyúgolyó. Sorsa, előre sejthetően, az újraegyesítés felé mutat. Kérdés, milyen következményekkel jár egy ilyen folyamat.
Italo Calvino 1952-es kisregényének főhőse, di Terralba őrgróf azonban nemcsak testi mivoltában választatik két egyenlő — egy láb, egy kéz, fél törzs, fél fej, egy szem stb. — részre. Lelkileg is kettéhasad, jó és rossz oldalra. Az erényes fél sorsa hosszú időre ködbe vész figyelő tekintetünk elől, csak sejthetjük, hogy nincs túl jó dolga. A rossz viszont — akit a történet elsősorban szemmel követ, egy ifjú rokon nézőpontjából — velejéig romlottan, önmagát a gonoszságnak szívvel-lélekkel átadva éli világát birtokán, ahová a háborúból visszavonul. Gyújtogat, gyilkol, ármánykodik, mérgez, és — nem utolsó sorban — félbevág, nyomorékká tesz mindenféle kreatúrát. Egykori barát, rokon, ellenség és ismeretlen egyaránt áldozatául esik. Erőteljes, dinamikus vonásokkal megrajzolt alakjában nehéz nem észrevenni a nyugati (ám ma már messze nem csak nyugaton elterjedt) tudathasadásos világszemlélet szatirikus megtestesülését. Ám még a konyhafilozófus olvasó (jelen esetben pl. a recenzor) is választ kap — egyszerűen kimondott, s ugyanolyan egyszerűnek látszó választ — a Medardo di Terralba karakterrajzából kivilágló „Van bármi értelme a szétszakítottságnak?” kérdésre. Igen, sok szempontból van értelme a szintézis megbontásának. A fókuszba helyezett rész — jelen esetben a gonosz fél — így alaposabban, mélyebben meg-, illetve kiismerhető, esetleges értékei, lehetőségei jobban kiaknázhatók. Innét fogva már csak a hagyományos fausti kérdések várnak megválaszolásra: „Megéri-e?”, „Mekkora árat fizet az ember mindezért?”, „Mi lesz, ha később netán rossznak bizonyul a döntés? Vagy ha minden megismerni vágyott titkon túl vagyunk?”. Továbbá — de ez már a történetszövés rejtélye — mi lesz, ha a meghasadt ember szembesül a szerelemmel, a lelkek, testek és szívek nagy szétszakítójával, összeolvasztójával? Mi lesz, ha mindeközben színre lép — ki tudja, milyen állapotban — az ember elveszettnek hitt másik oldala?
Calvino válaszai sokban hasonlítanak a témát napjainkban feldolgozó más művészek válaszaira. (Kik ezek a mások? Gondoljunk, csak a példa kedvéért, Dr. Jekyll és Mr. Hyde klasszikus sztorijára Stevenson tollából, vagy David Lynch Mulholland Drive c. filmjére, netán a Palahniuk-Fincher páros Fight Clubjára.) Hasonlítanak, ám nem vágnak egybe — már csak azért sem, mert a válaszok Calvinónál sem egyértelműek, lezártak. A történet, a felmerülő problémák több szinten olvashatóak, elemezhetőek, megközelíthetőek — kinek-kinek tetszése szerint. Annyi biztos, hogy a kettészelt őrgróf rövid históriája a recenzor szerint méltó az olvasó osztatlan figyelmére.
whoisnot
Magyarul megjelent az Európa gondozásában, Telegdi Polgár István fordításában, 1998-ban.
|
