Alan Moore/David Lloyd:
V for Vendetta
SPOILER ALERT: A kritika vége csúnyán tönkrevágja a könyv összes poénját, ezért annak, aki még nem ismeri, ellenjavallt. Klikk ide a spoilermentes verzióhoz.
A V mint Vendetta — Alan Moore egyik első „nagy dobása”, amit pályája elején, 1981-ben kezdett el, és már sztárként fejezett be 1988-ban — tulajdonképpen a Zorró átültetése az 1984 világába: egy álarcos bosszúállóról szól a kilencvenes évek végének atomháború utáni, fasizálódott Angliájában, ahol egy mindenre kiterjedő megfigyelő-, lehallgató-, fegyelmező- és propagandarendszer őrzi a homokosoktól, niggerektől, pakiktól és egyéb söpredéktől „átmeneti táborok” (resettlement camps) révén megtisztított békés hétköznapok rendjét. Ezt a rendet kavarja fel egy különös, vigyorgó maszkot viselő, kalapos-köpenyes alak, aki először csak egy utcalányt ment meg az éjszakát uraló milícista kápóktól, aztán rögtön utána a Big Bent robbantja fel, méltó emléket állítva Guy Fawkes egykori merénylet-kísérletének. És ettől kezdve csapás csapás után éri a hatalmat, fontos emberek tűnnek el, egyre furcsább „üzemzavarok” történnek — a rendőrség próbálja felgöngyölíteni a gyilkosságok, megőrülések és szürreális szabotázsok hátterét, és lassan ki is derül, miféle lény mozgatja a szálakat, de közben a nagy megfigyelő-rendszer fölött fontoskodóan gubbasztó Vezérnek egyre jobban inog a széke, egészen a mindent felforgató óriás fináléig.
Nyomasztó és lendületes történet ez, mely a későbbi Watchmen alapötletét (emberi szuperhősök) szélsőséges társadalom-kritikával ötvözi: az előszóban Moore megjegyzi, hogy talán próféciaként sem volt sikertelen a könyv, hiszen most (1988) újra Thatcher van hatalmon, be akarják tiltani a homoszexualitást, hosszú és hideg tél közeleg, ő pedig mindjárt lelép az USÁ-ba. (Ezt, ha jól tudom, amúgy nem tette meg.) Ennek a berendezkedésnek a radikalizált változatát festi le a mű egészen sötét színekkel, a fináléja pedig felvázol (vagy megígér) egy új, jobb társadalmat, amiben akár hinni is lehet.
Képregényként viszont, úgy érzem, az egész sokkal kevésbé működik, főleg Moore egyéb alkotásaival összehasonlítva. Könnyű persze a Watchmen és a From Hell után fanyalogni egy korai kísérleten (érdekes egyébként megfigyelni, ahogy a végén a 7 évvel későbbi, érett Moore átveszi az irányítást, és olyan könnyedséggel dob be egy-egy zseniális megoldást, ahogy más pirítóst csinál), de a V szerintem se nem olyan okos, mint későbbi testvérei, se nem olyan ütős, mint egy hagyományos szuperhős-képregény, így egyik szinten sem tud igazán működni. A főhős annyira mindenható, hogy a cselekménynek nincs önmozgása, csak a végén kezd beindulni, mikor tulajdonképpen a társadalom veszi át a főszerepet. Addig az egész valahogy lóg a levegőben, epizódokra esik szét és csak a fasisztoid szörnyűségek tartják életben. A vége viszont valóban sodró, izgalmas és mesteri.
Ha a nagy koncepciót tekintve nem is tökéletes, a részletei azért így is fantasztikusak: az Árnyék-galéria például, ahová V átmenti a kultúrát (a festményektől kezdve az Ezeregyéjszakán át egy jukeboxig), vagy a gondosan felépített, őrült performanszra emlékeztető merényletek egytől-egyig emlékezetesek (a kedvencem az, amikor V egy háborús zenemű kottájából vezényli le egyik robbantás-sorozatát a háztetőről) (ez a zene-motívum amúgy egész érdekesen húzódik végig a történeten). Úgyhogy senkit sem akarok eltanácsolni, csak jelzem: van még út tovább.
Végezetül, a puszta kritikai észrevételeket félretéve hadd engedjek meg egy, hm, személyesebb, vagy talán filozofikusabb megjegyzést, aminek már nincs köze a mű minőségéhez. Az volt az érzésem, hogy bármennyire szimpatikusan anarchista és antifasiszta is Moore, fogalma sincs a diktatúráról. Nem arról van szó, hogy egy diktatúrában nincsenek szuperhősök, bármennyit is kísérleteznek a koncentrációs táborok lakóival, vagy hogy egy diktatúra nem megdönthető, mert nincs benne olyan erő, ami egy tinikurvából egy megrendezett haláltábori passióval kinevelné a jövő letéteményesét. Nem ez a gond. A gond az, hogy Moore diktatúrája olyan, mint a mai (vagy akkori) Anglia: polgári élet, polgári szórakozás, mellé egy kis elnyomás is, persze, és totális megfigyeltség, de az csak amolyan adalék, mint mikor egy jó pörköltbe beleöntenek egy liter benzint. Tény, hogy a V világa rettenetes, hogy a táborok rettenetesek, hogy a sorsok szíven ütik az embert (főleg, ha eszébe jut, milyen lehet mindez álarcos bosszúálló nélkül) — ugyanakkor végig ott motoszkál az olvasóban, Ázsiának ezen a nyugati felén, hogy Moore milyen rettenetesen naiv: neki a totalitarizmus kamerákat jelent a vöröstéglás negyedben és táborokat a Stonehenge mellett, gonosz rendet a megszokott polgári kényelemben (ld. a rajzoló, David Lloyd előszavát, aki a lakóhelye melletti pub tévéző vendégeit vizionálja hasonlónak a V átlagszereplőihez). Szerinte a diktatúra kényelmetlen, de felszámolható iga a jószándékú nép nyakán, nem pedig az emberi természetnek az a mocska, az az államrenddé merevedett kollektív őrület és népszórakozássá terebélyesedett korrupt apátia, ami a lelket teszi tönkre és nyomorítja el: a világ, amit a létező diktatúra itt, nálunk jelentett. A rothadásnak olyan dimenziója ez, amit olyasvalaki, aki Northamptonból írja politikai tanmeséit, nem érthet meg soha. Ezt a magyar Moore-nak kéne megírnia — feltéve, hogy nem ment még el marketingesnek, Tesco-s árufeltöltőnek, vagy itta el az eszét (az illusztrátor haverjával együtt, aki wapos játékokat tervez a Matávnak). És persze feltéve, hogy egyáltalán lehetséges egy V egy itteni világban: hogy a magyar haláltábori tudományos csoda nem májrákban pusztulna el a MÁV kórházban, csíkos köpenyben, miután 20 évig dolgozott egy bauxitbányában élő karbidlámpaként.
rampion
|
