Alan Moore/David Lloyd:
V for Vendetta
A V mint Vendetta — Alan Moore egyik első „nagy dobása”, amit pályája elején, 1981-ben kezdett el, és már sztárként fejezett be 1988-ban — tulajdonképpen a Zorró átültetése az 1984 világába: egy álarcos bosszúállóról szól a kilencvenes évek végének atomháború utáni, fasizálódott Angliájában, ahol egy mindenre kiterjedő megfigyelő-, lehallgató-, fegyelmező- és propagandarendszer őrzi a homokosoktól, niggerektől, pakiktól és egyéb söpredéktől „átmeneti táborok” (resettlement camps) révén megtisztított békés hétköznapok rendjét. Ezt a rendet kavarja fel egy különös, vigyorgó maszkot viselő, kalapos-köpenyes alak, aki először csak egy utcalányt ment meg az éjszakát uraló milícista kápóktól, aztán rögtön utána a Big Bent robbantja fel, méltó emléket állítva Guy Fawkes egykori merénylet-kísérletének. És ettől kezdve csapás csapás után éri a hatalmat, fontos emberek tűnnek el, egyre furcsább „üzemzavarok” történnek — a rendőrség próbálja felgöngyölíteni a gyilkosságok, megőrülések és szürreális szabotázsok hátterét, és lassan ki is derül, miféle lény mozgatja a szálakat, de közben a nagy megfigyelő-rendszer fölött fontoskodóan gubbasztó Vezérnek egyre jobban inog a széke, egészen a mindent felforgató óriás fináléig.
Nyomasztó és lendületes történet ez, mely a későbbi Watchmen alapötletét (emberi szuperhősök) szélsőséges társadalom-kritikával ötvözi: az előszóban Moore megjegyzi, hogy talán próféciaként sem volt sikertelen a könyv, hiszen most (1988) újra Thatcher van hatalmon, be akarják tiltani a homoszexualitást, hosszú és hideg tél közeleg, ő pedig mindjárt lelép az USÁ-ba. (Ezt, ha jól tudom, amúgy nem tette meg.) Ennek a berendezkedésnek a radikalizált változatát festi le a mű egészen sötét színekkel, a fináléja pedig felvázol (vagy megígér) egy új, jobb társadalmat, amiben akár hinni is lehet.
Képregényként viszont, úgy érzem, az egész sokkal kevésbé működik, főleg Moore egyéb alkotásaival összehasonlítva. Könnyű persze a Watchmen és a From Hell után fanyalogni egy korai kísérleten (érdekes egyébként megfigyelni, ahogy a végén a 7 évvel későbbi, érett Moore átveszi az irányítást, és olyan könnyedséggel dob be egy-egy zseniális megoldást, ahogy más pirítóst csinál), de a V szerintem se nem olyan okos, mint későbbi testvérei, se nem olyan ütős, mint egy hagyományos szuperhős-képregény, így egyik szinten sem tud igazán működni. A főhős annyira mindenható, hogy a cselekménynek nincs önmozgása, csak a végén kezd beindulni, mikor tulajdonképpen a társadalom veszi át a főszerepet. Addig az egész valahogy lóg a levegőben, epizódokra esik szét és csak a fasisztoid szörnyűségek tartják életben. A vége viszont valóban sodró, izgalmas és mesteri.
Ha a nagy koncepciót tekintve nem is tökéletes, a részletei azért így is fantasztikusak: az Árnyék-galéria például, ahová V átmenti a kultúrát (a festményektől kezdve az Ezeregyéjszakán át egy jukeboxig), vagy a gondosan felépített, őrült performanszra emlékeztető merényletek egytől-egyig emlékezetesek (a kedvencem az, amikor V egy háborús zenemű kottájából vezényli le egyik robbantás-sorozatát a háztetőről) (ez a zene-motívum amúgy egész érdekesen húzódik végig a történeten). Úgyhogy senkit sem akarok eltanácsolni, csak jelzem: van még út tovább.
rampion
|
