Alan Moore:
SUPREME/TOM STRONG
„Vajon mi történt a Holnap Írójával?”
Masszív Spoiler Alert: Általában eufórikus lelkesedésből szoktam recenziókat írni, ez sajnos most a frusztrált csalódottságból született. Ugyanakkor nem szeretném senkinek sem elvenni a kedvét az alábbi kötetek egyikétől sem (sokaknak nagyon tetszenek!), ezért azok ismerete nélkül nem igazán ajánlom az alábbi sorok olvasását.
Alan Moore a Tom Strong előtt már a Supreme című sorozatban körbejárta az arany- és ezüstkori Superman-archetípus lehetőségeit, hogy az ezüstkori Supermant végleg eltemető „Whatever Happened to the Man of Tomorrow” című klasszikusáról ne is beszéljek (nem is fogok, mert még nem olvastam). (Utóbbi egyébként ugyanolyan jelentős látogatásnak bizonyult Superman világába, mint a „Killing Joke” Batman esetében.) Az alábbiakban e két széria értékelése olvasható, kronologikus sorrendben.
Supreme — Tom Strong nagybácsija
Alan Moore: Supreme — The Return
Alan Moore sokak meglepetésére az Image égisze alatt tért vissza a fősodorbeli képregények írásához. Hozzájárult többek között Todd McFarlane Spawnjának az alakításához, rendszeres írójává vált Jim Lee W.i.l.d.CATS sorozatának és idővel átvette Rob Liefeld Supreme-jét is, mely eredetileg egy erőszakos és kevéssé szofisztikált Superman-kópia volt. Moore a már oly sokszor bevált receptet alkalmazva egy kézmozdulattal mindent eltörölt addigi cselekményből (minden korábbi esemény egy mesterséges hallucináció része volt), és hozzálátott átformálni a figurát.
Moore Supreme-je az ezüstkori Superman elemeiből építkezik, egyszerre tiszteleg az őskép előtt és élcelődik rajta. A sorozatban megtaláljuk az ezüstkori Superman minden lényeges elemét: van Supergirl (Suprema, hősünk lánytestvére), Superdog (Radar), Lois Lane (Judy Jordan), Lex Luthor (Darius Dax) és kryptonit (supremium). Supreme alteregója, Ethan Crane képregényrajzolóként dolgozik Omegapolisban, és az Omniman című Superman-koppintást írogatja a Dazzle Comics számára. Ez kiváló lehetőségeket ad Moore-nak, hogy a képregény és valóság közötti feszültséggel játsszon, és kiszólásokat helyezzen el valós képregényalkotókra (Kurt Busiek, Frank Miller) vonatkozóan.
A Supreme több szempontból megelőlegezi a Tom Strong-ot. Már itt megjelenik a flashback-módszer, melynek segítségével Moore fiktív arany- és ezüstkori képregénymúltat épít fel a szereplők számára. (Sajnos a Supreme-ben ezek a retró-történetek többnyire elég laposra sikeredtek.) Konkrét sztorik és ötletek is felbukkanak a későbbi műben, mint Moore időutazás-koncepciója (ezt azért nem árulom el), Supreme és Dax módosított változatainak párhuzamos világa, vagy a főszereplő megjelenése a történeten belül egy képregényben.
A Supreme legnagyobb erőssége a könnyedség és irónia, amellyel Moore az eseményeket kezeli: Korgo, a gonosz hódító például Bill Clintont hívja párbajra az Egyesült Államok feletti uralomért. Moore gyakran figurázza ki a supermanes klisék következetlenségeit is — megtudjuk például, hogy „Ethan” korábban feketére festette ősz haját, hogy kevésbé hasonlítson szuperhős-alteregójára egymásra, de egy idő után rájött, hogy nem a külsőségeken múlik a dolog; a supremium miatt nem képesek az emberek azonosítani őket. Bár a Supreme nem kihagyhatatlan mű, Moore szintjén mérve viszonylag szórakoztató (más szinten persze elsőrangú, csak én vagyok elkényeztetve), és semmiképpen sem okoz olyan frusztrációkat, mint örököse, Tom Strong.
Tom Strong 1. kötet — Unalmasan tökéletes, tökéletesen unalmas
Alan Moore: Tom Strong (1. kötet: 1—7. rész)
Rampion jegyezte meg egyszer a Watchmennel kapcsolatban, hogy embertelen az a precizitás, ahogy az egész mű össze van rakva. Tom eredete — mindkét értelemben — hasonlóan rideg és kiszámított.
Röviden összefoglalva a történetet, Tom Strongot szülei Attabar Teru szigetén nevelték tökéletes emberré, mind fizikailag (egy sokszorozott gravitációjú kamra segítségével), mind a tudomány terén. Tom fiatalon elveszti szüleit, ám elvárásaiknak megfelelően nő fel a bennszülöttek között: erős, okos, jóképű és morálisan felsőbbrendű lesz. Később elhagyja a szigetet és Millenium Cityben telepedik le, melynek ünnepelt tudós-hérosza (science hero) lesz. Egy idő után visszatér a szigetre, hogy feleségül vegye Dhalua hercegnőt. Történetünk idején már lányuk, Tesla is tinédzserkorban jár (még csak hatvan éves — a folyamatos golokagyökér-fogyasztásnak köszönhetően az egész Strong család jó karban van). A gonosz mindenfajta formájával szembeszálló család két segítőtársa Pneuman, a nagypapa által épített beszélő robot (akit Tom, mint a környezetében szinte mindent, átépített és tökéletesített), valamint Solomon, az angol arisztokraták stílusát mímelő, agyműtétek segítségével megokosított gorilla. Ez a két szereplő hivatott humorral enyhíteni a helyzetek komolyságát (comic relief); sajnos párosuk tökéletes kiszámíthatósággal hozza a felidézett sémát.
Ahogy a The Pocket Essential Alan Moore szerzője rámutat, a Tom Strong tulajdonképpen az eredeti Superman-archetípushoz tér vissza, aki még repülni sem tudott (csak átugrotta a magas házakat, bár Tomtól ilyet nem látunk, ő helikopter-táskát visel), de még inkább a harmincas évek ponyvahőseire hasonlít, különösen Doc Savage-re utal vissza (akivel Doc Strange néven a második kötetben találkozunk is).
A Tom Strongban már nemcsak egy fiktív arany- és ezüstkori képregény-múlt kerül elő flashbackekben, de Moore azt az érzetet is kelti, mintha több különböző sorozat futna a főhősről egymás mellett. A retró-epizódokon és egyéb inzerteken túl a képregényműfaj egyéb sajátosságaival is játszik: az első füzetet indító kerettörténetben például Timi Turbo, a lelkes ifjú polgár megkapja a Strongmen of America tagsági csomagját, belépővel, oklevéllel és a Tom eredetét elmesélő képregényfüzettel, melynek a borítója pontosan olyan, mint amit az olvasó a kezében tart.
A V for Vendetta és a Watchmen után a Tom Strongban Moore visszatér a szuperhősök autoriter oldalának, a totalitárius, vezérközpontú rendszereknek, illetve az emberi tökéletességnek a problematizálásához, érzelem és ráció ellentétének vizsgálatához. A sorozat tulajdonképpen egy gondosan felépített tanmese, mely kíméletlenül szembesít minket az efféle történetekben figyelmen kívül hagyott kérdésekkel.
Moore nyilvánvalóvá teszi, hogy Tom Strong teljesen olyan, mint totalitárius vagy éppen náci ellenfelei. Ahogy arra Geoff Klock rámutat (How to Read Superhero Comics and Why, tudományos elemzés a szuperhős-képregényekről fanatikusoknak), a harmadik számban megjelenő azték hódítók pontosan ugyanannyi világot igáztak le, ahány tagot Tom Strong rajongói szervezete, a Strongmen of America számlál Timi Turbo csatlakozásakor. Maga Tom is megjegyzi, hogy mennyire hasonlít az azték hódítók rideg nagyterme saját gravitációs kamrájához, melyben nevelkedett. Ingrid Weiss, Tom náci nemezise, többször kimondja, hogy Tom és ő ugyanolyanok: mindkettőjük a tökéletes emberi példány megteremtését célzó kísérlet terméke.
Geoff Klock még tovább megy, és azt állítja, hogy a Tom Strong nemcsak problematizálja a szuperhős-képregények autoriter oldalát, hanem egyenesen kelepcét állít olvasóinak. Hiszen ha valaki Tom Strongot olvas és Tomot hősnek tartja, akkor Tom kétes politikáját is elfogadja. A Strongmen of America hitlerjugend-szerű szervezetébe Timi Turbóval az olvasó is kooptálódik az első szám olvasása során.
Ezeknek a gondolatoknak a fényében máris visszásabbnak tűnik, hogy Tom a Strongmen of America tagjait tagsági számuk szerint szólítja, hogy a Strong család tagjai egyenruhát idéző jelvényeket viselnek, és a Millenium City fölé Tom, a jóságos vezér szobra magasodik...
A sorozat első kötetével kapcsolatban mégis az a szomorú tény, hogy minden technikai bravúr és fondorlat ellenére unalmas. Nehéz megmondani, mitől nem működik. Talán mert annyira tökéletes, hogy már érdektelen. Olyan, mint egy szonett, mely az elvárt témáról szól, a hagyományokat idéző hangnemben, hallatlanul rafinált és formailag tökéletes. És pont ezért redundáns is. Egy fraktál, ami önmagából bomlik ki, de elég megnézni a kódot, és tudjuk, mi lesz belőle.
Tom Strong 2. kötet — A képregény szimulákruma
Alan Moore: Tom Strong (2. kötet: 8—14. rész)
Alan Moore állítólag egymaga írja cége, az America's Best Comics minden egyes kötetét, ami azt jelenti, hogy havonta négy-öt füzet anyagát állítja elő. A Tom Strong második kötetén sajnos ez érződik is. A mennyiség a minőség rovására megy: akad egy-két emlékezetes pillanat, és lényegesen több a humor, mint a korábbi számokban, de a történetek sokszor borzasztóan laposak, és még a rendesen összerakott számoknál is hiányzik valami a cselekményvezetés mögül. Ami viszont a képi világot illeti, a második kötet nagyon változatos és élvezetes, hála a folyamatosan kiváló színvonalat hozó Chris Sprouse-nak és
az őt kiegészítő vendégrajzolók sokaságának.
A füzetek főleg különálló epizódokat tartalmaznak, és ezek egy része is szimpla ötletsziporka, még ha Moore különböző utalgatásokkal próbálja is összefüggésbe hozni őket. A sztorik többsége klisészerű, és a rendelkezésre álló hely rövidsége (6—10 oldal) miatt általában kidolgozatlan és érdektelen is. Mindezt Moore úgy tálalja, mintha a képregények korábbi világát elevenítené fel, amikor egy füzetben párhuzamosan több sorozat futott, a történetek gyakran sokkal egyszerűbbek, naivabbak voltak, stb. Ami igazán bosszantó, hogy ugyanakkor a képiség, az elszórt utalások, a fel-felbukkanó irónia alapján mégis többre számítanánk. A „mintha” ezúttal sajnos „valóban”. De még ezzel sem lenne baj, ha a sorozat nem azt az érzetet keltené, mintha a szofisztikált felnőtt olvasókat célozná meg. Persze ismét csak azt lehet mondani, hogy nem őket célozza meg, hiszen szándékosan a fiatalabb/naivabb olvasóknak írt régi képregények modorossága jellemzi. De pont ezért vonzza a korábbi képregényeket még gyermekként (vagy már úgy se) olvasó felnőtteket.
A kötet első füzete az olvashatatlanság határán mozog, és kezdeti — a kötet gyors átlapozása után visszatért — bizalmamat sikerült is szinte teljesen letörnie. Egyedül Timi Turbo és a Strongmen of America kalandja említésre méltó, sok vicces megjegyzés/kiszólás található benne a képregényolvasókkal és a képregény-klisékkel kapcsolatban.
A Strongmen of America kalandjaival még egy alkalommal találkozunk a kötetben, a tizedik szám végén egy egyoldalas hirdetés formájában, mely a szokásos képregény-reklámokat idézi. Ez az egy oldal az egyik legerősebb rész az egész kötetből. Hat kockába sűrítve egyszerre szól a reklámokról, a képregények állapotáról, a képregény-rajongókról, fikció és valóság viszonyáról, és reklámozza az ABC további sorozatait, mindezt már-már maró iróniával. Mivel sznob intellektukrokusz vagyok, hajlandó vagyok ezért az egy oldalért némileg megbocsátani Moorenak a csapnivaló százért.
Igaziból a tizedik szám (a kötetben a harmadik) az, ahol kezd visszatérni kicsit az élet a sorozatba. Az első történet ismét elég vontatott, bár vizuálisan érdekesnek tűnik, mivel a képregények egyik — a Fülesben nálunk rendszeresen látható — formai hagyományát idézi. Ezt követően egy éles váltással az egyszerű formák és harsány színek világába lépünk, Tom ugyanis, párhuzamos világokat keresve a searchboardján, vagyis kutató szörfdeszkáján, egy állatok lakta rajzfilmvilágba csöppen, ahol Warren Strong, a nyúl küzd ősellenfelével, Basil Saveen rókával (Paul Saveen, Tom örök ellenfele, kb. Lex Luthor megfelelője), és a börleszk humor törvényei érvényesek a fizikaiak helyett. A következő rövid történetben Tesla félresikerült searchboardozása nyit meg több párhuzamos valóságot, ahonnan különböző képregénymiliők (western, high-tech, dzsungel, szuperhős, motoros vagány, kertvárosi tinédzser) Teslái és Tomjai jelennek meg egyszerre.
Az ezt követő két füzetben egy hosszabb összefüggő történetet olvashatunk, ahol a Strong család Doc Savage kérésére segít megmenteni az utóbbi bolygóját, mely a világegyetem egy távoli szegletében található és tökéletes mása a Földnek. A kötet hatodik részében egy nagyon szellemes időpradoxonos történet található, melyben találkozhatunk a fiatal Tom Stronggal és ismét feltűnik Warren Strong. Az utolsó füzetben ismét három rövidebb történet található, melyek közül egyik sem kiemelkedő. Az első történet abból a szempontból érdekes, hogy magát a Tom Strongot parodizálja a MAD magazin stílusában. Sajnos maguk a poénok elmaradnak a MAD színvonalától (hiába no, Moore maga akarta kigúnyolni saját gyermekét), mely az ötvenes években egészen zseniális — ma is teljesen frissnek és marónak ható — Superman, Batman, stb. paródiákat közölt.
A Tom Strong második kötete ígéretesebb volt és nagyobb csalódásokat okozott, mint az első. Az egyenetlen színvonal mellett úgy tűnik, Moore bele is fáradt a hagyományos szuperhős-képregényekbe: vagy saját kliséit ismétli, vagy olyan dolgokkal próbálkozik (lásd Doc Savage-es történet), amiket például Warren Ellis Planetary-je élvezetesebb formában tálalt. (A XIX. századi fikció és viktoriánus steampunk irányába elmozduló League of Extraordinary Gentlemen, valamint a mágikus-mítikus-irodalmi Promethea sokkal élvezetesebb és lebilincselőbb, mint a Tom Strong vagy például a Top Ten, mely, bár szintén dugig van szuperhősös utalásokkal, ugyanúgy fáradtnak tűnik, mint a Tom Strong. Persze lehet, hogy csak nekem van lassan elegem a századik szuperhős-hagyományt boncolgató, fikció és valóság összefüggéseit körbejáró sorozattal. Ez utóbbi területén egyedül a Promethea az, ami közelít a From Hell elementáris erejéhez.) A Tom Strong-sorozat mindezek ellenére köszöni, jól van és jelenleg is fut; reméljük, a további részek a pozitív jellegű változásokat vitték tovább és levetkőzték az első tizennégy rész gyenge pontjait.
Zárszó
A Supreme és a Tom Strong között nagyon sok a párhuzam. Mindkettő a Superman-archetípus korábbi ezüst- és aranykori formáit dolgozza fel. Moore mindkettőben retro-flashback történeteket alkalmaz egy fiktív múlt létrehozása érdekében. Mégis, a Supreme valahogy érdekesebb, talán mert Moore itt rendszeresen játszik a fikció és valóság ütközésével, míg a Tom Strongból ez a fajta játékosság hiányzik: a valóság (az olvasó), ahogy arra Geoff Klock rámutat, még a kiszólásokon keresztül is a fiktívvilág részeként működik. Érdekes belegondolni, milyen szerepe lehetett ebben annak, hogy a Supreme egy hibáktól hemzsegő, zavaros előtörténetű (elég lapos) sorozat volt, ahol Moore-nak eleve rendet kellett raknia, mint annak idején a Swamp Thingben és megannyi sorozatban, amihez hozzányúlt. Lehet, hogy ennek köszönhető a történetekhez és a szereplőkhöz való lazább viszony, ami mégis valamennyire élvezetessé teszi a Supreme-et. A Tom Strong ezzel szemben Moore saját gyermeke, akit tökéletesre nevel, akárcsak Tom apja a fiát; nincs előtte semmilyen zavaró elem a kontinuitás terén, nincsenek csatlakozó valóságok és füzetek, amikkel harmonizálni kell a dolgokat (minden elhelyezett következetlenség tudatos és mondanivalóval bír). Így maga a képregény tökéletesen képezi le azt az érzelmi sivárságot és tökéletes ridegséget, ami magát Tomot is jellemzi. Sajnos ez egyrészt megnehezíti az olvasó számára az azonosulást, másrészt a kliséket valóban klisészerűvé teszi, még akkor is, ha azok tökéletes formában és kis kiszólásokkal megcímkézve szerepelnek. Bár a második kötetben már számos elmozdulást találunk az első kötet merevségéhez képest, a változékony színvonal jelentősen csökkenti a füzetek élvezeti értékét.
el moreno
|
