MOCSÁR IZÉ — Csúnya és finom
Alan Moore: Swamp Thing, 2—5. kötet
Love and Death, The Curse, A Murder of Crows, Earth to Earth
Lassan egy éve ismét a standokon a Swamp Thing. Nem ez az első visszatérése a növényalapú szuperhősök legismertebbikének, jó apropó azonban arra, hogy egy pillantást vessünk rá, hogyan vált „Mocsár Izé” egyszerű lápi rémből napjaink ünnepelt növény-elementáljává, és a képregény-történelmet sokszorosan felforgató úttörővé.
A Swamp Thing jelentőségét nem lehet túlhangsúlyozni. Ez a sorozat volt Moore első nagy dobása az USA-ban: a fantasztikus eladási statisztikák, amiket az angol mágus által leporolt másodvonalbeli sorozat produkált (17 ezerről több mint 100 ezerre növekedett a példányszám), valamint a képregényipar nagyjából összes létező díjának besöprése meggyőzték a DC fejeseit, hogy hasonlóan látványos eredményekre számíthatnak, ha Moore saját sorozatot kap (ld. Watchmen), vagy „A” kategóriás szuperhősökhöz nyúlhat. (Ennek a leegyszerűsített képletnek ellentmondó érdekesség, hogy a The Killing Joke-ra már a Swamp Thinget megelőzően megvolt a szerződés).
A Swamp Thing történelmi jelentőségű abból a szempontból is, hogy megtörte az amerikai fősodorbeli kiadókon ülő bénító átok, a comics code szorítását. Az amerikai képregényipart összeomlással fenyegető morális pánikra — amit nagyrészt Dr. Frederick Wertham egyszemélyes (!) kereszteshadjárata idézett elő — a nagy kiadók 1954-ben önszabályozással válaszoltak, és hosszú évtizedekre száműzték a füzetekből a vér megjelenítését, az erőszak és a bűnözés dicsőítését stb., továbbá a komolyabb hangvételt is. Moore sokkoló Love and Death története (ld. alább) esetében a kiadó hál’ istennek nem az öncenzúrát választotta, hanem egyszerűen levette a képregényről a comics code védjegyet, és ezzel egy új korszak kezdődött. A Swamp Thing Moore alatt azonban nemcsak intézményi szinten készítette elő a terepet a felnőtt közönséget megcélzó Vertigo vonal számára, hanem olyan egyedi stílust és tematikát honosított meg, ami az amerikai fősodorban korábban gyakorlatilag ismeretlen volt, és később hosszú időre meghatározta a DC/Vertigo irányvonalát (ennek a hagyománynak az érett örököse Neil Gaiman Sandmanje is!).
És ha mindez nem lenne elég Moore érdemeinek felsorolásából: nem szabad megfeledkezni John Constantine-ról, aki a Swamp Thing oldalain mutatkozott be először. Moore a kékgalléros mágus figurájával olyan népszerű mellékszereplőt alkotott, hogy nem kellett sokat várni, amíg Constantine 1987-ben már saját sorozatában vághatott kemény megjegyzéseket és csikkeket a démonok és egyéb pokolfajzatok fejéhez. A Hellblazer sikere azóta is tart, és ezzel a Vertigo leghosszabban futó sorozatává vált, immár a kétszázadik számon is túl jár. Az alapokat lefektető Jamie Delano után olyan nagyságok tartották a lelket a láncdohányos Constantine-ban, mint Garth Ennis, Warren Ellis és Brian Azzarello.
Ennyi nagyszerűség és a kiváló kritika ellenére, bevallom, némi viszolygással vettem a kezembe a már sematikus címével is taszító Love and Death kötetet (2. gyűjtemény), ellenérzéseim azonban pillanatok alatt semmivé foszlottak és helyükbe ámulat és izgalom lépett.
A kötet első története, miközben végigpörgeti Swamp Thing eredettörténetét, lezárja a sorozat addigi vonalvezetését, és új irányba nyit. „A Temetés” című történetig az olvasó és maga a főszereplő is úgy tudta, hogy Mocsár Izé Alec Holland és a mocsári növényzet egyesüléséből született, és a történetek többnyire ember mivoltának visszaszerzése körül forogtak. A kísérteties nyitófüzetben azonban a Mocsár Izével együtt megtudjuk, hogy Alec Holland, miután felrobbant laboratóriuma és a lángok közül a mocsárba vetette magát, valójában meghalt, és valamilyen csoda folytán a tudata a környező növényzetben élt tovább. Ezzel a kis változtatással Moore sarkaiból forgatta ki a Swamp Thing figurát: nem volt többé elképzelhető az emberi testbe való visszatérés, Mocsár Izé ugyanis sohasem volt ember. A történet végén Swamp Thing végleg nyugalomba helyezi Alec Holland földi maradványait, és ezzel Holland, valamint a korábbi történetek kísértetétől megszabadulva Moore sokkal mélyebben kezdi el vizsgálgatni, mit is jelent igaziból embernek lenni.
A kellemesen borzongató első füzet után a Love and Death történettel átszakadnak a rettegés gátjai (ekkor veszik le a comics code pecsétjét a füzetről), és Moore olyan libabőrös történetet sző, aminek visszhangjai ott vibrálnak Jamie Delano Hellblazerének vagy a Sandmannek az oldalain is. Bizony, Neil Gaiman nagyon sokat merít és idéz a Swamp Thingből. A Love and Death kötetet olvasva hirtelen olyan érzésem volt, mintha egy ős-Sandman-t olvasnék, mintha valami megsárgult fóliánson a modern mese egy sötétebb, archaikusabb változatára akadtam volna. De Gaiman nem egyszerűen másol, hanem beolvaszt; igazi örökösként a saját koncepciójába emeli be a Swamp Thing eseményeit (miért nem tudott megjelenni a Bogeyman a „Cereal”-találkozón...?), eszközeit (pl. ahogy a rémálmok tovagyűrűzve sötétséget és zavarodottságot lopnak a világba) és figuráit (a DC régi House of Secrets és House of Mysteries sorozatainak házigazdái, Káin és Ábel már a Swamp Thing oldalain visszatérnek, hogy a képregényvilág álomrégióiban osszák meg történeteiket és egymást).
A tudatos idézgetés azonban Moore Swamp Thingjében is fontos szerepet játszik. A Len Wein és Berni Wrightson által teremtett Mocsár Izé először a House of Secrets-ben jelent meg 1971-ben, és Moore
nemcsak a DC két korábbi horrorfüzetét és azok házigazdáit veszi fel saját helyszínei és mellékszereplői közé, de a teljes eredeti történetet is sikeresen illeszti be, egyszerre tisztelegve az eredeti képsorok és alkotóik előtt, és vetítve előre későbbi fordulatokat. A Love and Death utáni történetek egyikében Abbey Cable, a Mocsár Izé szerelme végignézi Ábel házában az eredeti történetet, és megállapítja, hogy az nem is Alecről szól — ő továbbra is így hívja Swamp Thinget —, és megtudja, hogy valóban nem Holland az első, akivel ilyesmi történt. Moore egyszerre ismeri el érvényesnek az eredeti történetet és határolja el magát tőle, miközben megalapozza a Swamp Thingek végtelen sorának lehetőségét. Erős előképe ez annak, ahogy a Supreme-ben sokszorozza meg a figurát, bár kétségtelen, hogy a Swamp Thing még nem ennyire radikális: az egyes Mocsár Izék mind ugyanabban a világban, csak eltérő időkben élnek, bár erről csak a „Fák parlamentje” mesél majd a negyedik kötetben.
Visszatérve a Love and Death-hez, a nyitóképsoron Abbey Cable-nek, a Mocsár Izé szerelmének feldúlt lakását látjuk, majd magát a meztelenül kucorgó lányt, aki drótkefével sikálta véresre magát, hogy megtisztuljon — és innentől nincs megállás, Moore egyszer és mindenkorra a füzet elé szegez minket: a bogarak, gyilkosok, élőhalottak és démonok végzetes spirálját követően a Mocsár Izé túlvilági odüsszeiára vállalkozik Abbey lelkének megmentéséért. Nuff said.
A második kötet utolsó füzete a Rites of Spring vagyis „A tavasz rítusai”, amelyben — újabb képregény-történeti mérföldkő gyanánt — először láthatunk ember és növény közti szexuális kapcsolatot. Maga a egész történet egy pszichedelikus szerelmesköltemény — Moore-nak valószínűleg volt miből merítenie, mivel annak idején LSD árusítás miatt csapták ki az iskolából. A sorozatban nem ez az utolsó pszichedelikus egyesülés, és Moore-nak a droghasználók különböző fajtái iránti szimpátiái egészen nyilvánvalóan jelennek meg a későbbi Windfall füzetben.
A harmadik kötetben indul az American Gothicnak nevezett történetvonal, melynek első felében megismerkedünk a titokzatos John Constantine-nal, aki Amerika-szerte különféle küldetéseket ad Mocsár Izének, önismeretet és tudást ígérve cserébe. Ezek a próbák egy-két füzetes horrortörténetek, melyek során a Swamp Thing lassan ráébred saját növény-elementál mivoltára és valódi képességeire, miközben az USA felett egyre terjeszkedik a sötétség. A különálló történetek a Love and Death hangulatát idézik; hátborzongatóak és ötletesek. És ha már a Love and Death-et emlegettem, a nagyívű American Gothic második részében — mely a negyedik kötet felét foglalja el — Mocsár Izé ismét találkozik a túlvilágon megismert szereplőkkel, miközben kozmikus méreteket ölt Jó és Gonosz konfliktusa.
Bevallom, ez volt az a pont, amikor egy kicsit ficeregni kezdtem a székemben, mivel általában igen nehéz elegánsan feloldani a mindent (!) elsöprő Gonosz megállításának problémáját. Moore azonban ezúttal nem blöfföl, és olyan súlyosat ütő éleslátással és bölcsességgel vágja ketté ezt a gordiuszi csomót, hogy az erkölcsök nyomában kutakodó McIntyre is megirigyelné. (Külön érdekesség, hogy hogyan szövi Moore fontos cselekményelemként a történetvonalba a Swamp Thing szempontjából egyébként másodlagos, azonban az egész DC univerzumot átdefiniáló Crisis on Infinite Earths eseményeit.)
Az ötödik kötetben a kozmikus összeütközésből hazatérő Mocsár Izé Gotham városában tombol a bestializmussal vádolt Abbey szabadon bocsátásáért, megküzd Batmannel és élő paradicsommá változtatja a várost. Végül sikerül elérnie, hogy Abbeyt elengedjék, boldog egyesülésüket azonban váratlan tragikus fordulat akadályozza meg. És innentől már tényleg minden csak spoiler lenne. Annyit azért elárulok, hogy az ötödik kötetben nem zárul le Moore Swamp Thing-es munkája.
Még áradozhatnék a környezeti kérdések boncolgatásáról, a játékosságról, az egységes képi világról és hasonlókról, de nincs értelme tovább fényeznem a sorozatot. Összefoglalásképpen inkább csak annyit, hogy a Swamp Thing gyökerei az emberi félelmek, mítoszok és értékek mélyebb rétegeibe nyúlnak. Gyümölcseit nemcsak Moore-rajongóknak ajánlom.
el moreno
|
