Alan Moore: Smax
horror-fantasy-vígjáték (és mindez egyetlen képregényben)
Rampion kartárs Top Ten recenziója végén említi a Smax nevű képregényt, ami az előbbinek 2003-ban megjelent folytatása/vadhajtása. Rampion kartársnak köszönhetően így nem kell tökölnöm a környezet bemutatásával, hanem belecsaphatok a közepébe.
Jeff Smax, a sebezhetetlen, magának való óriás, akinek az útja egykor — bőrszínének köszönhetően — egyenesen a rendőrséghez vezetett, hazalátogat nagybátyja temetésére. A „haza” esetünkben egy párhuzamos világot jelent, amely gyakorlatilag minden meseelemet felvonultat, ami csak eszünkbe juthat, a hupikék törpikéktől a klasszikus angolszász tündéreken (ezek nem a nemes erdei ~, hanem a gyerekrabló fajtából vannak) át egészen egy szemüveges kölyökig, akinek villám alakú sebhely van a homlokán. Hősünk jól láthatóan nehéz kötelességként éli meg ezt az utazást — kínjában még rendőrtársát, Robyn „Toybox” Slingert is megkéri arra, hogy kísérje el.
Jeff, vagy ahogy otthon ismerik, Jaafs Macksun úgymond nehéz gyermek- és ifjúkort tudhat maga mögött. Az ötrészes képregénysorozat második füzetében erről aprólékos és kifejező képekkel élénkített beszámolót kapunk, amelynek részletei címszavakban: vegyes fajú szülők (nem, nem Törpapa), nemi erőszak, emberevés, apagyilkosság, vérfertőzés. A tündérmesei hátteret hamar sötétre festi a történet kibontakozása.
Jeffnek nem kizárólag a fentiek miatt nem volt maradása a 137-es számú Földön. Távozásának oka a szakmai kudarc: sárkányölőként dolgozott egészen addig, míg egy nagyhatalmú sárkánnyal, Reggelfénnyel vívott harca szörnyű következményekkel nem járt, és egy elrabolt kislány meg nem halt. A temetés után a keserű emlék miatt a lehető leggyorsabban szeretne távozni, de végül nagynénje érzelmi zsarolásának köszönhetően kénytelen küzdelembe bocsátkozni a hőstetteket és kalandokat felügyelő minisztérium bürokráciájával.
A továbbiak kevés meglepetést okoznak: Jeff és társai elindulnak, hogy megöljék a sárkányt, és Robynnak köszönhetően végül győz a jó (Robyn időközben rövid afférba bonyolódott egy tündérfajzattal, akiről aztán kiderül, hogy csak a zöldkártyára hajtott).
Alan Moore, a Top Ten kitalálója a képregényszakma egyik nagy öregje, akinek munkáit már többször méltattuk (ld. az ismertetők között). A Smaxból sem maradnak ki az alaptörténetben is felbukkanó elemek — például Tündérországban is van szadomazo szex és megvesztegetés —, de a helyzet humorának kihasználásával Moore tőle szokatlan eszközhöz nyúl.
Az eredeti sorozatot és az előzmény The Forty-Ninerst illusztráló Gene Ha rajzolót ezúttal Zander Cannon váltja fel. Hátterei elnagyoltak, meseszerűek, a történetet erősítik. Árnyékolások, finom részletek szinte egyáltalán nincsenek: a figurák arca viszont alkalomadtán változik: nincsenek olyan szigorúan kidolgozva az arcvonások és az arckifejezések sem.
Szerencsére egyre gyakoribbak a Smaxhoz hasonló művek, amelyek a nem hagyományos vonalat erősítik: a klasszikus szupermenek és a helyzetükből (ideértve a kiadók által követett kereskedelmi stratégiákat) adódóan alkalomadtán nevetséges konfliktusaik helyett „életszagú” történeteket kapunk, ahol a mellékszereplők élete nem tapéta, hanem a főtörténetben érintőlegesen megjelenő, részletekben érzékelt egész. Én a magam részéről igazán élvezem azokat a képregényeket, amik hétköznapi problémákat és szituációkat tálalnak — igaz, esetenként egy kék bőrű és fehér hajú, két és fél méteres, sebezhetetlen óriás köré karikírozva.
Jack
|
