JOHN CONSTANTINE — HELLBLAZER
Újabb képregényhős a filmvásznon: a Constantine című opuszban Keanu Reeves a képregényvilág egyik legcinikusabb figuráját kelti életre. Az alapanyagként szolgáló sorozatról szóló összefoglalónk egyszerre próbál azoknak szólni, akik látták a filmet és azoknak, akik nem, de egyformán kíváncsiak a forgatókönyv kedvéért Los Angelesbe áttelepített, szőkeségét és akcentusát veszített magányos hős prototípusára...
Szőke, kócos haj, nyúzott arc, sármos mosoly, láncban szívott cigaretták — és az élet árnyékosabbik oldala, mindenféle természetfeletti rémségekkel súlyosbítva. Akár így is össze lehetne foglalni a Hellblazer képregénysorozat fontosabb jellegzetességeit. A főhős, John Constantine bizonyos értelemben a sztereotípiává nemesült kemény detektívek elfajzott leszármazottja: cinikus és pimasz, nem veti meg az alkoholt, füstöl, mint a gyárkémény, igazságérzete állandóan életveszélyes helyzetekbe sodorja, ezért néha péppé verik vagy halálosan megfenyegetik, arról nem is beszélve, milyen hányattatásoknak teszi ki a hozzá közel állókat. Különbség viszont, hogy Constantine kénytelen komolyabban venni az olyasféle mondásokat, mint a „a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve” és „a makacssága viszi majd a sírba”, hiszen jelen esetben a pokol és a túlvilág létező birodalmak. Constantine-t, ezt a démonokkal viaskodó varázslót, „pokoligázót” pedig komoly veszteségek tanították meg arra, milyen árat követel, ha valaki a sötét tudományokba kontárkodik. Mindehhez háttérként kezdetben a thatcheri Anglia lepusztult, sötét világa szolgál, hogy az idő múlásával a hasonlóan taszító jelenkori Egyesült Királyság vegye át a helyét, a középpontban legtöbbször Londonnal, Constantine egyszerre imádott és gyűlölt vadászterületével.
Aki a fentiekből azt gondolná, hogy a Hellblazer képregény nem több, mint egy varázslatokat pufogtató, ballonkabátos mágusdetektív végtelenbe nyúló sztorija, ahol vidám mosollyal tizedelgetik a pokolbéli szörnyek légióit, az téved. Való igaz, John Constantine ritkán szabadul ballonkabátjától és tagadhatatlanul modern mágus, a díszletek mögötti természetfeletti világ avatott ismerője, de cseppet sem papírmasé figura. A sorozat egyik nagy trükkje, hogy a fanyar brit, aki lehető legritkábban folyamodik látványos mágiához (és akkor sem kisujjból lő tűzgolyót), igazán könnyen elhiteti az olvasóval, hogy milliónyi apró trükkjén túl is képes szinte bármire — ettől tűnik jóval hatalmasabbnak és fenyegetőbbnek, mintha villámokat szórva aprítaná az ellent. Szövetségesei és ellenfelei impozáns listája tovább erősíti ezt a benyomást, és mindkét oldalon akadnak bőven, legyenek angyalok, ördögök, démonok, vámpírok és kísértetek, netán maga a Pokol Fejedelme. Constantine legnagyobb erőssége azonban mégis az, hogy ember tud maradni, aki saját bőrén tapasztalja, milyen félelmetes felelősséggel és mélypontokkal járhat a hatalom. A Hellblazer, mint sorozat, nem riad vissza a radikális megmondogatástól: van itt kemény politizálás meg társadalomkritika, a szerzők általában makacs kíméletlenséggel és némi naivitással rontanak neki az aktuális kormányoknak, a fasiszta szurkolóknak vagy a rendőrségnek. Emberi gonoszságból meg vérből sincsen hiány, azaz nem csak a cockney akcentussal súlyosbított szabados beszédstílus miatt ajánlják a füzeteket „felnőtt olvasóknak”.
Constantine a jelenkori képregénykultúra számos meghatározó szereplőjéhez hasonlóan Alan Moore fantáziájából pattant elő, hogy a Swamp Thing oldalain kavarjon bele a neves földelementál sorsába, majd 1987-ben saját útjára indult a Hellblazer sorozatban. Azóta változatlan sikerrel keveredik újabb meg újabb életveszélyes kalandokba, több nagyágyúnak számító szerző gyámkodása alatt. Az egymást követő közreműködők Constantine más és más aspektusait domborították ki, esendőbbre vagy kegyetlenebbre vették a figurát és alkalmanként kitöltötték múltja homályosan hagyott foltjait.
A sorozatot indító Jamie Delano már a kezdet kezdetén kénytelen volt megbirkózni azzal a kihívással, mivel jár felkarolni Alan Moore teremtményét, de remekül megfelelt a feladatnak. A Swamp Thing történeteiben ezután is felbukkanó Constantine határozott karaktert kapott. Ezek a füzetek még a klasszikus angol rémtörténetek stílusát hozzák, démonokkal, pentagrammákkal és kísértetjárta házakkal. Delano fontosabb szereplői és az általa lefektetett alapok később sem csorbultak, a fontos elemek annak rendje és módja szerint vissza is köszöntek. Az alapító atya utódai a váltásokkor nem törölték a morózus varázsló emlékeit, ráadásul a végtelen sorozatok hagyományaival ellentétben hagyták, hogy valamennyire múljon felette az idő (ennek ellenére John még mindig remek karban van... de ezt ráfoghatjuk képességeire vagy a sorozat kezdetén kapott, életmentő démonvér-transzfúzióra).
A Preachert is jegyző Garth Ennisnek a kereszténységgel kapcsolatos markáns, és éppen ezért persze vitatható véleménye szinte süt a lapokról — kiragadott példa erre az arrogáns, de végtelenül magányos Gábriel arkangyal, aki a legszánalmasabb emberi mocsokkal végezteti el a piszkos munkát ezen a világon —, és természetesen nem maradhatott ki az ír vonulat sem. Ezen kívül Ennisnek köszönhető a nőügyekben súlyosan balszerencsés Constantine egyik legtartósabb kapcsolata és a legmeredekebb mélypontja is. A Dangerous Habits című történetfüzérben Constantine a testében terjeszkedő rákos daganat ellen próbálja felvenni a harcot, amikor pedig önutálata a csavargók és a társadalom kitaszítottjai közé sodorja, szisztematikusan próbálja halálra inni magát, hogy megszabaduljon létezése minden nyűgétől.
A sorozatot később a cinikus Warren Ellis (Transmetropolitan, Planetary, Authority) vette át, aki szokása szerint az emberi aljasság és mocsok legmélyére próbált leásni. Talán nála szorul leginkább a háttérbe a mágia, és az ő felfogásában az emberek bizony szörnyetegebbek a szörnyetegeknél is. Tőle származik az egyik legsötétebben szórakoztató epizód, a Telling Tales, ahol az ördögi mosolyú John egy túlzottan kíváncsi újságírónak mindent elmesél az angol királyi család titkos történetéről — az összeesküvés-elméletek rajongóinak kötelező darab.
Brian Azzarello, aki a 100 Bullets-ben már bizonyította, milyen átérzéssel vázolja fel az Egyesült Államok alvilági miliőjét, ismerős terepet választott magának — kezdésként nemes egyszerűséggel gyilkosság vádjával Amerika legdurvább börtönébe záratta főhősét. Az általa életre keltett Constantine ellentmondásos és kissé félelmetes; állítólag a rajongók között sem aratott osztatlan sikert.
Jelenleg a Lucifer alkotója, Mike Carey viszi a sorozatot, az idők során beugró vendégművészek között pedig olyan nagyságokat találunk, mint Grant Morrison (Animal Man, The Invisibles), illetve Neil Gaiman, aki Dave McKean rajzaival megtámogatva talán az egyik leghangulatosabb epizód erejéig avatkozott a folyamba (ez a 27. szám, a Hold Me). Constantine amúgy neves őséhez, a XVIII. századi kémnőhöz, Lady Joanna Constantine-hoz hasonlóan személyesen is felbukkant a Sandmanben, illetve a Books of Magic-sorozat első, szintén Gaiman által jegyzett történeteiben.
A Hellblazer jelenleg a kétszázadik rész körül jár, ezért sem összegezni, sem begyűjteni, sem végigolvasni nem könnyű feladat. Viszont tagadhatatlanul klasszikus darab: legalább néhány epizód erejéig érdemes belenézni. Azok számára, akik ezt szívesen megtennék, most már magyarul is nyílik lehetőség: a Fekete-fehér képregényantológia első számában megtekinthető a Garth Ennis-széria egyik önálló epizódja, a „Romlott szerelem”, Varga Péter fordításában.
brainoiz
Linkek:
Rendkívül részletes Hellblazer-elemzés az endlessen azoknak, akik még ennél is többet szeretnének tudni; cikk
Raoul Renier tollából.
Fekete-Fehér képregényantológia: www.mivesceh.hu
|
