Neil Gaiman: Endless Nights
Elolvastam — végre-valahára — az Endless Nights-ot. Elég jó volt. Bővebben? Legyen. Viszont nagyon szubjektív leszek. (Ez itt alapkövetelmény.)
Hogy is kezdődött? A Death and Venice-szel. Kicsit féltem ettől a történettől, mielőtt belevágtam, mert egyszer régen — még kb. 1998-99 körül — írtam én is egy Velencés novellát Velencében, ami eddig még sehol nem jelent meg. Attól tartottam, megint az lesz, ami már annyiszor előfordult — miszerint valaki más tollából hamarabb kerül nyomtatásba egy ötlet, amit már én is kitaláltam, mint az enyémből. Nagyon sok embernek eszébe juthat egymástól függetlenül ugyanaz az ötlet a világon — és mindig az „nyer”, aki először publikálja valamilyen formában a sztoriját. Miért? Mert az utána következőknek már igen nehéz bebizonyítaniuk, hogy nem „loptak”. És általában a híres, pénzes publikáló alkotása jelenik először — én meg csak szeretnék (?) közéjük tartozni. Várjunk csak — nagyon eltértem a Gaiman-féle Velencés sztoritól. Bocsánat.
Egy szóban: tetszett. Bővebben: valaki megpróbál túljárni a Halál eszén, de a szerencse forgandó. A sztori kulcspontjainál talán kicsit túlságosan is az. Szerintem nem kifizetődő ennyire a szerencsére építeni egy történetet. Ha az emberi szemszögből értelmezett véletlen ekkora szerepet kap, a végén vélhetőleg a történet súlya sínyli meg a dolgot. És pontosan ez történik itt is... Mindennek dacára a Death and Venice érdekes. Határozottan jól illik a Sandman szériába, és szokás szerint jobb, mint emberünk illusztrálatlan írásai (értsd: regények, novelláskötetek). Kicsit emlékeztet Poe The Masque of the Red Death c. darabjára (csak azt én jobban szeretem).
Végezetül — saját kedélyem megnyugtatására — el kell mondjam: nem az van benne, amiről az én novellám szól. Igaz, ezzel még nem múlt el a „veszély” — de eddig megúsztam...
A második történet — What I've tasted of Desire — valahogy csalódást okozott. Túl átlagos, túl kiszámítható. Egy kicsit olyan, mintha valaki összemixelt volna egy viking sagát egy Romanával (vagy valami ehhez hasonlóval), abban a reményben, hogy valami hű, de egyedit kap. Szerintem nem jött össze. És Manara — a grafikus — is keményen alulteljesítette önmagát. Ez az egyik leggyengébb rész a kötetben.
A The Heart of a Star már sokkal jobb. A történetnek sajnos nincs igazi felfutása, így a benne kialakuló és felszakadó érzelmeknek sincs akkora súlya, mint kéne ahhoz, hogy igazán üssön a sztori, de azért jó. Sziporkáznak az apró ötletek. Gaimantól megszokhattuk, hogy régi, ismert ideákat újít fel úgy, hogy csak egy icipicit csavar rajtuk, de egy olyan irányba, amibe még senki azelőtt — finomhangolja őket. Itt is ez megy.
A Fifteen Portraits of Despair a kötet egyik legjobbja. Tizenöt „egyperces”, tizenöt hangulatos, fantáziadús pillanatkép egy-egy reményvesztett emberi sorsról, előzményekről, következményekről, hamisítatlan Gaiman-hangon és ötletekkel. Komolyan úgy érzem, két oldalban többet tud mondani egy emberről, mint tízben (ld. az előző történetet). Ad egy apró fókuszpontot a fantáziánknak, de olyan intenzitással, amitől már magunk találjuk ki saját magunk további történetét ahhoz, amit ő elindított. (Lehet, hogy ezt nem túl jól fogalmaztam meg. Sebaj.) Begyújtja a fejünkben — az enyémben biztos :] — az „inspiráltság” lángját. (Kár, hogy nem a költőiséget... azzal most mintha hadilábon állnék.)
A Going Inside (Delirium története) olyan, amilyennek lennie kell. Tetszett — noha nincs igazán súlya. Azt hiszem, ezt itt azért nem élem meg kiábrándítónak, mert pont a deliríum miatt nem is lehet... minden a levegőben lóg, minden referencia-rendszer borul(t): általános a súlytalanság. Most, hogy belegondolok, talán ez lehet a súlyos benne, paradox módon. Nem tudom.
A Destruction On the Peninsula érdekes elegye a régi vágású (de nem űrös-lézeres, hanem inkább az időgépes, idő-paradoxonos) sci-fi-nek és az Endless történeteknek. Bár egészen más kategória, mint a Despair egypercesek, ez a másik kedvencem.
A Destiny: Endless Nights szép, jó, érdekes. Csak semmi újdonság nincs benne, még az Endless-kereteken belül sem. Azon kívül meg pláne nem. Egy nagyon régi szimbólum — a Sors könyve — újrarajzolva, de a régi vonalak mentén. Szerintem ezt a dolgot Michael Ende (micsoda irónia ez a név) sokkal jobban oldotta meg a Vándorló Hegy Öregjével a Végtelen Történetben. (Neki egyébként én is állítottam egy meglehetősen gyenge tribute-ot az egyik M*-novellámban, csak szerintem senkinek nem esett le a dolog... pedig még benne is volt a neve, összevonva — Mende — ha jól emlékszem.)
Ennyi volt az Endless Nights — itt a vége, fuss el véle. ;)
whoisnot
Képajánló: az Endless Nights plakátja.
|