PAPÍR

Brian Azzarello:

100 Bullets

Kurt Busiek:

Astro City

Jamie Delano et al.:

John Constantine — Hellblazer

Warren Ellis:

Transmetropolitan

Planetary, Authority

Global Frequency, Ministry of Space, Tokyo Storm Warning

Fell

Garth Ennis:

Just a Pilgrim

Neil Gaiman:

The Sandman Library

Endless Nights

1602

Canales-Guernido:

Blacksad

Lemetti:

Gone with the Blastwave

Kuszumoto Maki:

Kiss XXXX, T.V. Eye,
K gyászmenete,
Die Tödliche Dolis

Frank Miller:

The Dark Knight Returns

Sin City, 1991-1999

300

Alan Moore:

V for Vendetta

Swamp Thing

Watchmen

From Hell

The League of Extraordinary Gentlemen

The League of Extraordinary Gentlemen II

LXG - a képregény és a film

Supreme / Tom Strong

Top 10

Smax

The Forty-Niners

Grant Morrison:

Animal Man

James O’Barr:

The Crow

Odegnál Róbert:

A hívó

Raoul Renier:

Hellblazer-impressziók

Art Spiegelman:

Maus

Brian K. Vaughan:

Y: The Last Man

Ex Machina

Runaways

Bill Willingham:

Fables


CELLULOID

Clive Barker

Nightbreed

Clive Barker et al.

Hellraiser I—VI

Timur Bekmambetov

Night Watch

Joe Dante

The Howling

Eizenstein:

Alekszandr Nyevszkij

David Lynch

The Short Films

Twin Peaks

Gaiman-McKean:

Mirrormask

Guillermo del Toro

Hellboy

The Prestige

(könyv és film)

The Prestige/Apocalypto/Ilsa, the She-Wolf...

Frank Miller:
SIN CITY

(folytatás)

Sin City - The Hard Goodbye (1991): A sorozat nyitódarabja állítólag sima kis poénnak indult, aztán egyre dagadni kezdett, és mitológiateremtő mű lett belőle. A filmből is ismert sztori Sin City egyik legemlékezetesebb karakteréről, Obelix lecsúszott nagyvárosi változatáról, Marvról szól, aki életében egyszer és utoljára megtalálja a szerelmet, közben pedig feltúrja magát a metropolisz táplálékláncának legundorítóbb csúcsaiig. Mind vizuálisan, mint a setting szempontjából forradalmi alkotás.

A Dame to Kill For (1993): A filmben is szereplő Dwight előtörténete, melyből kiderül, miért kellett átoperálni az arcát, és miért rohan a Big Fat Killben olyan lelkesen az amazon-prostik segítségére. Érdekesség, hogy pár snitt erejéig feltűnik még aktív korában az első könyv elején megölt aranyszőke Goldie.

The Babe Wore Red (1994): Három kisebb történet, köztük a filmet nyitó szkeccs, mely bizonyítja, hogy Miller még egy gyufásdobozra is képes lenne noir-történetet rittyenteni. Egy óvárosi életkép mellett helyet kap egy bonyolultabb sztori is, ismét Dwight főszereplésével, melyben színre lép Sin City Stan és Panja, Mr. Klump és Mr. Schlubb, akikkel később még találkozhatunk (That Yellow Bastard, Hell and Back). Ennek az epizódnak a végén található talán az egész sorozat legnagyobb poénja.

The Big Fat Kill (1994): A füzet címe tulajdonképpen mindent elmond: a történet egy művészien megkomponált óda a gonosz elleni véres harcról. Régi ismerősünk, Dwight nem tűrheti, hogy barátnőjét, Shellie-t a lány exe, Jackie Boy terrorizálja a részeg haverjaival, ezért a maga lanceloti stílusában nemcsak péppé veri őket, hanem követi a bandát az Óvárosba, ahol aztán kitör az igazi balhé. Dwight a környék úrnőihez, a fegyveres (és csodaszép) utcalányokhoz fordul segítségért, akik között különleges helyet foglal el a szamurájkarddal aprító Miho. És persze jönnek a bonyodalmak, egy beépített rendőr és egy eltüntetésre váró hulla formájában.

Silent Night (1995): Rövid karácsonyi mese, melyben visszatér Marv, erősítve a mitológia már említett időtlen jellegét. Ezúttal megtudjuk, hogy Miller nemcsak gyufásdoboz-méretű noirt tud rittyenteni, hanem olyat is, amiben összesen egy mondat hangzik el.

Lost Lonely and Lethal (1996): Újabb három kis epizód (illetve négy, de az első összesen egy képből áll). Fellép többek közt kedvenc Stan és Pan-párosunk, valamint a később (Hell and Back) igen fontos szerephez jutó „Blue Eyes”, a kékszemű démon.

That Yellow Bastard (1996): Noha az alapvető téma ezúttal sem változik — Miller ismét egy jobb sorsra érdemes szerencsétlennel járatja végig a Pokol összes bugyrát —, a főszereplő Hartigan alakja sokáig megmarad az olvasóban. Túlélésben már-már az indító füzet Marvjával vetekszik, de jóval emberibb nála. A szívproblémákkal küszködő rendőr utolsó napját tölti a szolgálatban, de természetesen nem tud a helyén maradni, amikor a kislányokat molesztáló sorozatgyilkos nyomába eredhet. Ahogy annak történnie kell, nem minden úgy sül el, mint kellene. Hartigan megmenti ugyan a kis Nancy Callahan életét és a gyilkos is megkapja, ami jár, de ami egy átlag akciókrimi vége, az itt csak a kezdet. Hartigan megfizet azért, hogy a város ura, Roark szenátor családi köreit megzavarta. Nincs remény, ezt a játékot cinkelt lapokkal játsszák. Börtönbüntetés, semmivé vált emberi élet, egy ocsmány, sárga emberfajzat felbukkanása Hartigan életében, hajsza a hóesésben — a sorozat talán legkeményebb darabja. Már-már nekünk fáj, ahogyan az eltiport Hartigan a szívroham küszöbén támolyogva gázol a mocsok mélyén, de nem adja fel, mert meg kell mentenie a sovány kislányból sztriptíztáncosnővé serdült Nancy Callahant. Ebben a történetben található — szerintem — az összes Sin City-történet legaljasabb vizuális poénja és legszívszorítóbb pillanata is.

Daddy's Little Girl (1997): Nyolcoldalas Sin City-adoma, mely új jelentést ad az apakomplexus fogalmának.

Family Values (1997): Ezt a kisregény-szerű epizódot Miller valószínűleg azért készítette, hogy végre ipari mennyiségben rajzolhasson Mihót — és milyen jól tette. A szótlan szamurájnő olyan az árnyékoktól zabált figurák és épületek között, mint egy fénylő hókristály, a tökéletes ívű történet pedig, Dwight közreműködésével, egy maffia-leszámolás nyomán és hullák hosszú során át vezeti az olvasót Sin City jól ismert, de mindig újabb szörny-arcát mutató arisztokrata tájaira.

Sex and Violence (1997): „Blue Eyes” egyik küldetésének története, mely egészen groteszk, Tarantinóval vetekedő félreértéssel indul, de az epilógusban megnyugtató véget ér.

Just Another Saturday Night (1998): Marv próbálja rekonstruálni egy átlagos szombat estéjét, miután (a gyógyszeréről elfeledkezve) egyszer csak magához tér két kocsironcs és számos hulla társaságában. (Megj. a Just Another Saturday Night, a Babe Wore Red, a Silent Night, a Lost Lonely and Lethal, a Daddy's Little Girl és a Sex and Violence összegyűjtve is megjelent a Booze Broads and Bullets c. kötetben, 2005-ben.)

Hell and Back (1999): Az eddigi utolsó füzet, mely mind történetében, mind szereplőiben, mind rajzstílusában különbözik egy kicsit elődeitől. Wallace, a hippikülsejű festő éppen időben érkezik, hogy megmentse az öngyilkosságra készülő, csodaszép Esther életét. A kibontakozó szerelem persze kudarca van ítélve: Esthert elrabolják. Szerencsére a jámbor művész egy vietnami veterán, és nem habozik belevetni magát az ügybe, mely, mint kiderül, rabszolgasorba taszított lányok kálváriája körül bonyolódik. A leghosszabb Sin City-történet, a legtöbb színnel és Miller korábbi stílusát idéző rajzokkal, valamint „Blue Eyes”-zal, a szerelemre éhes bérgyilkosnővel fűszerezve.

Végezetül néhány szó a filmről: szakmai szempontból nem tudom megítélni Rodriguez alkotását, képregény-olvasóként mindenesetre az a megdöbbentő benne, amit már a trailerek alapján is sejteni lehetett: hogy tökéletesen emeli át a rajzolt könyvek stílusát; a film állóképeiből valószínűleg hibátlanul összeállítható lenne valamennyi feldolgozott füzet. Kérdés, hogy ennek van-e értelme. Hatásosnak mindenképp hatásos, és ha az ember eleve imádja a Sin City-t, nyilván örülni fog, mikor vásznon még egyszer elolvashatja szeretett epizódjait (NB. 2006-ra ígérik a Sin City 2-t, 2008-ra a 3-ast). Örülünk, hogy Nancy most már folyamatosan mozog a kifutón, és rá lehet keresni a képeire a neten, hogy Miho villanásai ívekké változnak; mégis, egyik médium tökéletes átvitele egy másikba önmagában nem tűnik többnek érdekes filmes belügynél. Kétségtelenül megvan viszont az az előnye, hogy eljuttatja az eposzt olyanokhoz, akik egyébként soha nem vennének a kezükbe képregényt. (De ha a film után sem fognak, akkor megint csak hiába, nem?) — E szurkálódásoktól eltekintve azonban a film határozottan kellemes darab; kiváló bevezető a Sin City-univerzumba, és a mitológia-jelleget is nagyon jól érzékelteti, még ha nem is teszi meghaladottá az eredeti műveket. Megfigyelhető néhány érdekes eltérés is az írott és a celluloid-változat között: Marv alakja plasztikusabb lett Rodriguez keze alatt, Dwight és Hartigan viszont, érzésem szerint, az eredetiben meggyőzőbb. Az agresszivitás is más helyiértéket kap: a filmben tompább, karikatúra-szerűbb, és emiatt nem annyira zsigerien ijesztő, mint a rajzolt verzió. Nancy viszont, hát igen... Bármennyit is morog az ember, bizonyos dolgokat azért kár lenne tagadni. :)

brampioz

Megjegyzés: A Sin City itt említett rövidebb történetei, például a Babe Wore Red már magyarul is olvashatók a Fekete-fehér képregényantológia első két számában.