DAVID BRIN
A science fiction és a fantasy közötti, régóta húzódó versengésben jelenleg úgy tűnik, az előbbit alaposan megszorongatják a „poptolkienség” csapdáját kikerülő fantasy remekművek, köszönhetően — többek között — George R. R. Martinnak, Tad Williamsnek vagy akár Neil Gaimannek. A sci-fit egyébként is temetni szokás, noha az angolszász piacon állítólag egymást érik az űroperák és az SF-nek kétszer (vagy inkább háromszor) is sikerült „előhúznia önmagát a kalapból”: először az 1950-es évek „aranykorában”, másodszor a Michael Moorcock, Aldiss, Zelazny nevével fémjelzett új hullámmal, majd jött a cyberpunk. Az érdeklődő közönség tehát várja az újabb csodát, pedig talán magát a sci-fit kellene másféle módon megközelíteni, és azoknak az íróknak a műveiben keresni a folytatást, akik valós tudományos ismereteket használnak fel, és egyre-másra aratják a sikereket átgondolt ill. — szerzőjük szakértelmének köszönhetően — hiteles műveikkel. Ilyen író Greg Egan, Greg Bear — vagy éppen David Brin.
David Glen Brin 1950-ben született az Egyesült Államokban, Kaliforniában. 1973-ban szerezte első felsőfokú végzettségét a Caltechen (asztrofizikából), amelyet 1978-ben Master of Science fokozat (optikából), 1981-ben pedig doktorátus követett, életrajza szerint space physicsből, az üstökösök témájában. Ezt követően a Kaliforniai Űrintézetben dolgozott — ma a tudományfejlődés társadalmi hatásainak egyik szakértőjeként, futurológusként és íróként tevékenykedik. A tudományos karrier mellett az írás is foglalkoztatta, és mára a hard science-fiction, a természettudományos témák felhasználásával készült tudományos-fantasztikus irányzat legfontosabb képviselői között tartják számon, noha regényei több társadalomtudományi témát is érintettek. De mivel érte el, hogy amikor SF-ről esik szó, a műfaj legnagyobbjai között említik a nevét?
Nyolcvankevésben, valamikor a Csillagok háborúja és a Harmadik típusú találkozások után, de még a Nyolcadik utas a halál előtt (vagy irodalmi példával élve: Gene Wolfe Books of the New Sun sorozatán túl, nem sokkal William Gibson Neuromancerjét megelőzően) olyan mű kapta meg a Hugo és a Nebula-díjat és lett az első a Locus közönségszavazásán, melynek szerzője addig egyetlen regényt (Sundiver) és néhány novellát jelentetett meg sci-fi magazinokban ez volt David Brin Startide Rising című regénye [magyarul: Csillagdagály, é. n., h. n. Valhalla Páholy, fordította: Hoppán Eszter]. Miről is szól ez a mű?
Valamikor néhány évszázaddal a jelenkor után az emberiség rácsodálkozott a galaxisra... Pontosabban galaxisokra, mivel kiderült, hogy nem vagyunk egyedül a világegyetemben, ráadásul kifejezetten kései jövevénynek számítunk az öt galaxist tömörítő csillagközi életközösségben. A különféle fajok több százmillió évvel ezelőtt felállított szabályok alapján léteznek egymás mellett. Vagy inkább egymás alá rendelve: a régiek a bolygókat járva különféle preszentiens létformákra bukkannak, amelyeket aztán génmanipulációval „felemelnek”, és az így létrejövő új értelmes fajnak jó ideig kliensként szolgálnia kell patrónusát, aki persze elülteti benne (esetenként szó szerint) saját, gyakorta egykori felnevelőitől kapott eszmerendszerét és gondolkodását. Az értelmes fajok így klánokba rendeződve léteznek és harcolnak egymás ellen, elsősorban ideológiai okok miatt vívott háborúkban — egyes klánoknak más és más elképzelésük van a felemelési folyamatot elkezdő első faj, a progenitorok céljáról és kilétéről. Mindezt és a bolygókkal való gazdálkodást különböző intézetek hivatottak ellenőrizni, amilyen a Galaktikus Könyvtár vagy a Civilizált Hadviselés Intézete.
Ebbe a szervezett és minden ízében ősrégi hagyományokon nyugvó világba kerülnek bele az emberek wolfling fajként, vagyis olyanokként, akik patrónusairól nem lehet tudni semmit, esetleg horribile dictu önmaguktól jutottak el addig, hogy értelmes fajként megjelenjenek a világegyetemben. Ez már önmagában is elég néhány klánnak, amelyek háborút indítanak az emberiség ellen és igyekeznek a klienseik közé kényszeríteni őket. Az emberek mellesleg még azelőtt nekifogtak néhány földi állatfaj (többek között a csimpánzok és a delfinek) felemelésének, hogy rátaláltak volna a galaktikus civilizációra. A helyzetet bonyolítja az első vegyes személyzetű (ember/delfin/csimpánz) hajó, a Streaker, amely rögtön különös flottára bukkan az űrben, és az egyik hajóban talált holttest talán éppen a progenitorok egyik tagja... Tehát minden készen áll az epikus léptékű történethez, amelyben az olvasó csak kapkodja a fejét, miközben a világ különböző szegleteinek felvillantásával vezetik végig a regényen.
Az Uplift-sorozat talán legnagyobb „trükkje” a léptékek érzékeltetésére alkalmazott rengeteg apróság és mintegy mellékesen megjelenő számos eseményszál vagy történet. Az olvasó először csak kapkodja a fejét és megpróbál lépést tartani a szöveggel, aztán — felismerve, hogy az író komolyan vette kitűzött célját, egyúttal elfogadva a felvázolt világ valódiságát — élvezettel olvas a különféle galaktikus standard nyelvekről, a „valószínűségi bordákról” és a delfinek különös, haikukban megfogalmazódó világáról. Ugyanez teszi lehetővé, hogy az első Uplift-trilógia három darabját (Sundiver [1980], Startide Rising [1983], Uplift War [1987]) egységesen szemléljük, hiszen a három regény időben és térben is egymástól igen távol, de felismerhetően ugyanabban a „világban” játszódik. A Startide Rising zéruspontjától elindulva a Sundiver nagyjából 240 évvel korábbi történetet mesél el, és tulajdonképpen nem egyéb sci-fi köntösbe bujtatott detektívregénynél, amely egy napkutató űrhajó fedélzetén játszódik. A Startide Rising (mint említettem, Hugo-, Nebula-díjas, illetve a Locus közönségszavazatai alapján a legjobb sf regény 1984-ben) kiindulópontjáról már részletesen esett szó, míg a körülbelül egy évvel ezután játszódó Uplift War (ami Hugo-díjat nyert és szintén Locus-közönségdíjas) az egyik földi kolónia, Garth megtámadásáról, az emberek és idegen fajok (a gubruk és thennaninok) közötti háborúról szól.
Néhány más munka után Brin visszatért az Uplift világához. Új trilógiája, az Uplift Storm (Brightness Reef [1995], Infinity's Shore [1996], Heaven's Reach [1998]) valóra váltotta a rajongók álmát: kiderült, mi történik a Streakerrel azután, hogy véget ért a Startide Rising, egyúttal megismerkedhetünk egy különös bolygóval, ahol egyedi esetként több, más-más klánba tartozó értelmes faj él együtt békében, miközben „odakinn” háború dúl köztük, netán kihaltnak vélik őket. Erre a bolygóra érkezik meg a „földklán” űrhajója, nyomában üldözőivel, és mint kiderül, már itt is vannak emberek, akik utolsóként érkeztek a számos fajnak menedéket nyújtó Jijóra. Eközben lezajlanak az öt galaxis érintő változások és megismerkedhetünk az oxigén alapú létformák mellett néhány másikkal is.
A második trilógia már korántsem volt akkora siker, mint az első. Ennek alapvető oka véleményem szerint az, hogy ami az első trilógiában elkápráztatta az olvasót, itt inkább izzadtságszagú. Brin — egyik barátom mondatát átalakítva — „olyan jó világot készített, hogy már ő sem kell hozzá”, és amikor az írói akarat nyomán a történet új és új irányba fordul, az olvasó egy ponton túl fásultan veszi tudomásul, hogy a csavarokkal ismét rántanak egyet a cselekményszálakon. Remekül szórakoztam a második trilógián, azonban nem ejtett rabul, mint az első; a végén inkább sajnáltam, hogy Brin agyoncsapta.
Egyébként is érvényesnek tűnik a megállapítás, hogy a „beatnemzedék” sci-fi írói közé tartozó Brin a 80-as években alkotott nagyot, a 90-esekben pedig inkább a hírnevéből élt, ám öregbíteni nem tudta. Viszont a nyolcvanas években akármihez nyúlt, fogékony közönségre talált vele. Az 1984-es Practice effect science-fantasyje Balrog-díjat érdemelt. A szerző honlapja szerint a John W. Campbell-díjas és Locus-nyertes Postman (magyarul: A jövő hírnöke, 1998, Szeged, Szukits Könyvkiadó, fordította: Mohácsi Enikő) mind a mai napig népszerű kötelező olvasmány középiskolákban és egyetemi kurzusokon (mármint az USÁ-ban) — talán posztapokaliptikus világában megfogalmazódó embersége miatt. (Érdekes adalék, hogy 1985-ben nem mást, mint Card Végjátékát szorította a 2. helyre a Locus közönségszavazatokon alapuló listáján.) A Hailey-üstökös érkezésével egy időben, a szintén hard sf szerzőnek számító Gregory Benforddal együtt írt Heart of the Comet a csoportdinamikát járja körül (és talán ezzel Kim Stanley Robinson Mars-trilógiáját előlegezi meg). Mind ez, mind az 1990-es Earth második lett a Locus szavazásán, ez utóbbit Hugóra is jelölték, ám — éppen témája miatt, mivel a környezetvédelemmel illetve környezetszennyezéssel, a közeljövővel foglalkozik — mára túlhaladottá vált. Utoljára a szintén science-fantasy Glory Seasonnal kapott elismerést (a könyvet Hugóra jelölték), amelyben szigorúan merev társadalmú, matriarchális világot mutat be, ahol egy fiatal nő igyekszik boldogulni. Míg a Startide Risingban a történet és a világ egymást kiegészítve nyújtott élményt, itt Brin a jól átgondolt és részletes háttérrel nyeri meg magának az olvasót, amelyben a klónozás kérdéseire keres választ. Ezután következett a „hét szűk esztendő”. A Postmanból 1997-ben Kevin Costner filmet készített, ami csúfosan megbukott (a szerző véleménye erről itt). Isaac Asimov halála után pedig felkérték, fejezze be az új Alapítvány trilógiát. A könyv 1999-ben jelent meg Foundation's Triumph címen (magyarul: Az alapítvány győzelme, 1999, Szeged, Szukits Könyvkiadó, fordította: Szántai Zsolt). A magyar kiadás olvastán azt mondom, kár volt megírni, mert azon kívül, hogy sem hangulatában, sem szemléletében nem éri el az eredetit, önmagában sem jó regény. Ekkor jelenik meg Transparent Society című könyve is. Végül utolsó regénye, a 2002-ben kiadott Kiln People megint komoly elismerést kap az sci-fi világától (maga is azt írja róla, „évek óta nem volt ennél eredetibb könyvem”), és a következő évben négyszer is második lett a Hugo-, Locus-, Arthur C. Clarke-, és John W. Campbell-díjak listáján . Itt a „mi lenne, ha végtelen sok lenne belőlünk?” kérdését kibontva olyan világot vázol fel, ahol egy napig élő „gólemek” helyettesíthetik az embert, ennek minden morális vetületével együtt, a detektívregény közben egyszerre hozva fel a „Másikkal” szembeni emberi félelem és az emberi lét határainak kérdését.
Hogyan lehetséges, hogy a rendszeresen társadalmi kérdéseket, a természettudományok etikai és morális vetületét feszegető David Brint mégis a science-fiction „hard” irányzatának szerzői közé szokás sorolni? Talán csak végzettsége okán került ebbe a kalapba, bár én sokkal inkább úgy vélem, a hitelességét kell a magyarázat keresésekor figyelembe venni. A science-fiction aranykorának elmúltával többé senki sem gondolhatja komolyan a Hal Clementnél és Arthur C. Clarke-nál látott történetszövés tradícióinak folytatását. Sokkal izgalmasabb a science-fiction alaptételei között szereplő másik gondolat: mi történik egy-egy természettudományos elképzelés megvalósulásakor. A csavart pedig talán épp az adja, hogy a „hard sf” szerzői már réges-régen (a jól bevált fordulattal élve „Asimov óta”) tudják, társadalomtudományi tételekből éppúgy izgalmas mű születik, mintha újabb expedíciót repítenénk az űrbe. Brin legjobb könyvei éppen azok, ahol az alaptétele végiggondolásával a „valóságot” kívánja bemutatni, annak minden részletével együtt. Vagyis nem is annyira „hard” mint inkább „real” science-fictiont ír.
A Nagy Levin
A szerző honlapja: www.davidbrin.com
|
