Már megint Warren Ellis, ezúttal egy ártatlannak tűnő, tanulságos történelmi ismeretterjesztő képregénnyel a crécyi csatáról, gyerekeknek és széplelkeknek a nyelvezet, a mészárlás mértéke és a hullafosztogatás miatt azonban mégsem ajánljuk nyugodt szívvel. Viszont Jack ajánlójából megtudhatjuk, hogyan lehet egy első ránézésre vesztes csatát megnyerni háromszoros túlerővel szemben, illetve hogyan kell angolosan beinteni valakinek.

Nyílzápor, zivatar
Az összefoglalással kezdem: A Crécy hosszú-hosszú ideje a LEGJOBB képregény, amivel találkoztam. Ennek a kijelentésnek súlya van: manapság jóval több időt töltök képregényolvasással, mint amennyit be mernék vallani egy első randin. Egyszóval: hozsánna néktek, Warren és Raulo.
Ellist leginkább sci-fi képregények írójaként ismerheted (ld. például a szintén zseniális Transmetropolitan vagy a Planetary), de most valami homályos oknál fogva elővette a százéves háborút, közelebbről a crécyi csatát, melyet a történészek jó része mint a modern csaták bölcsőjét (illetve a lovagi hadviselés vesztőhelyét) említi. Kezdjük a történelemleckével.

1346. augusztus 26., Észak-Franciaország. Esik az eső.
III. Edward és fia, a Fekete Herceg becenéven emlegetett Edward Jr. egy nagyjából 12000 főből álló sereg élén terror road show-n vesz részt. Júliusban keltek át a Csatornán, Caent egy nap alatt vették be, majd végigfosztogatták és -gyújtogatták a környéket. A történelmi háttér és szükségszerűségek vizsgálatától most eltekintek: maradjunk annyiban, hogy VI. Fülöp francia király ezt nem vette jó néven, így a francia nemességgel karöltve sereget gyűjtött, hogy megállítsa az angol futballhuligánok túllelkesedett őseit. A francia sereg 30-40000 főt számlált: francia és cseh lovagok, illetve genovai zsoldosok alkották (utóbbiak között több mint 6000 számszeríjásszal). Az angol sereg derékhada parasztkatonákból állt: a csata sorsát a köztük lévő 7500 hosszúíjjal felszerelt gyalogos döntötte el, akik egy Crécy melletti magaslaton foglaltak helyet. Az esemény a háromszoros túlerőnek és a szembenálló egységek között lévő minőségi különbségnek köszönhetően rókavadászatnak ígérkezett. A francia sereg, élén a számszeríjászokkal, a domb előtt elterülő síkságon vonult fel. Az időjárásnak és a logisztikai nehézségeknek köszönhetően a genovaiak két jelentős hátránnyal indultak: a számszeríjak átnedvesedett idegei megereszkedtek, csökkentve a lövedékek hatótávolságát, illetve nem volt náluk hagyományos (és létfontosságú) pajzsuk, amely mögött általában a számszeríj kissé nehézkes felhúzása közben rejtőztek.
Az első sortűz rövidre sikerül, így amikor az angol íjászok visszalőnek (ők szét tudták szedni íjukat, így szárazon tarthatták az ideget), gyakorlatilag megtizedelik a számszeríjászokat. Utóbbiak megfutamodnak, és a gyalogos zsoldosok sorait megzavarva vonulnak vissza. A franciák a hagyományos eljárást követik: a gyalogságot küldik előre, azt várva, hogy az angolok is megindulnak. Pedig nem. Mintegy százötven-kétszáz méteres roham következik egy sereg ellen, amelynek legrosszabb íjásza is tíz-tizenkét nyílvesszőt tud kilőni egy perc alatt: mintha géppuskákkal szemben haladnának. Hasonló sors vár a végül rohamozó lovagokra is, mivel a vértek ugyan ellenállnak a nagy távolságból, szögben érkező nyílvesszőknek, de… Nos, a lovakon nincs páncél.
Zárjuk rövidre, a veszteséglista minden elmond. Az angolok mintegy háromszáz embert veszítettek, míg a franciák legalább tizenkétezret, beleértve a teljes francia nemesség harmadát. Az elhunyt VIP-vendégek között találjuk például I. János cseh királyt, illetve Luxemburg hercegét – utóbbi vak volt, mint az éjszaka. Nem is. Sötét volt, mint az éjszaka. Világtalan létére két másik lovag közé kötöztette magát, úgy vonult csatába. Vajon mit képzelhetett?
A francia történetírók aztán még sokáig rinyáltak azon, hogy Edwardék közemberekkel ölettek meg nemeseket, illetve hogy az íjászok az éjszakát a sebesülten (és/vagy páncéljuk súlya miatt tehetetlenül) fekvő lovagok meggyilkolásával töltötték, de lássuk be, nem volt sok alternatívájuk: Henry Durant-ra és a Vöröskeresztre öt, a M.A.S.H.-re hat évszázadot kellett volna várni. Ha nem az angolok, akkor a vérveszteség és a kiszáradás végzett volna velük.
A fentiek mellett a képregényből rengeteg érdekes információt kapunk a korról:

Tudta-e Ön, hogyan harcolt egy genovai számszeríjász?

Tudta-e Ön, hogy a kora középkori városokban Picsa utcának (eredetiben Cunte vagy Gropecunte Street) hívták a prostituáltak lakhelyét?

Tudta-e Ön, hogyan kell egy nyílvesszőt eltávolítani az általa ütött sebből?

Tudta-e Ön, hogy már hétszáz évvel ezelőtt is mindenki utálta a másikat a Brit-szigeteken, de a franciákat közösen rühellték (nagyon)?

Tudta-e Ön, hogy Crécy volt az egyik első csata, ahol ágyúkat használtak?

Tudta-e Ön, hogy az angoloknak saját, különbejáratú, kétujjas kapjadbe-jelük van, amit pontosan ezek az íjászok mutattak be először?

Térjünk vissza a képregényre. A főszereplő és narrátor William of Stonham, egy mocskos szájú, fiatalos egyetemi előadó stílusában megszólaló angol közkatona. Amikor nem társaival pöröl, akkor a kamerába beszélve aprólékosan és jókora adag bakahumorral adja elő a Crécyhez vezető előzményeket, és mutatja be a csata lefolyását. Menet közben a hadjáratról és Edwardról mesél. A tábortűz mellett ülve falatozik, és felvázolja a Franciaországban és Angliában uralkodó viszonyokat, a társadalmi berendezkedést. A csata helyszínére érkezve rövid áttekintést kapunk a szembenálló csapatok felépítéséről, fegyvereikről, majd némi, a védműveken végzett földmunkát átugorva délután négy körül megkezdjük a csatát: a genovaiak első, eredménytelen lövését követően William kizárólag vigyorogva jelenik meg a képeken, az olvasó pedig vele együtt örül ezen a sikeresnek ígérkező napon, miközben főhősünk halomra gyilkolja ellenfeleit. Már éjszaka van, amikor elbúcsúzunk tőle és a háttérben fekvő hullák ezreitől, hogy teljes figyelmét a hullarablásnak szentelhesse. Erre ugyan nincs konkrét utalás, de én ezt tenném, ha tizennegyedik századi parasztlegény lennék, aki épp az imént kente el ellenségei száját (nagyon).

Raulo Caceres munkája kellemes hátteret nyújt Warren Ellis történetéhez. A fekete-fehér képek nagyban egyszerűsítik az olvasást, a rajzoló inkább a mélységükkel játszik: alkalomadtán fényképszerűen torzítja a közeli és távoli szereplők, tárgyak méretét. Színek helyett a a Kenneth Branagh-féle V. Henriket előcibáló képzeletünkre épít, így elkerüli, hogy vérvörös oldalakon keresztültapicskolva elveszítsük lelkesedésünket. A háttereket általában aprólékosan dolgozta ki, bár néha szándékosan elmosódott díszletekkel és mellékszereplőkkel segíti, hogy a főbb figurákra és a szövegre összpontosítsunk, a megfelelő helyekre nézzünk. Alkalomadtán térképeket vagy középkori miniatúrákra emlékeztető képeket szúr be, hogy megfelelő időbe és helyre kerüljön a történet – ellensúlyozva William összeszedett és pontos mondatait.

Nem ismétlem magam, de hozzátenném a kezdőnyalizáshoz: bizonyos, hogy a Crécyt (és remélve, hogy Ellis rákapott az ízére, az esetleg őt követő társait) hatalmas „szórakoztató-ismeretterjesztő” matricákkal lehetne teleragasztgatni.