Alan Moore - Dave Gibbons: Watchmen

Kicsit frissített Watchmen képregényretrónk olyan régi, hogy 2003-as publikálásakor legfeljebb pletykaszinten létezett a filmadaptáció ötlete, ami aztán szépen valósággá vált. Ismétlésként tekintsük át, mit is művelt Alan Moore a szuperhősös képregényekkel, mindenki nagy örömére.

Az újító jellegű művek egyik átka, hogy miután alaposan felforgatták a felforgatnivalókat, sok év távlatából, éppen áldásos hatásuk miatt nehéz elképzelni, miért is durrantak akkorát. Az 1986-ban indult tizenkét részes Watchmen viszont ma a sokadik egybegyűjtött kiadásában is működik. Pedig a modern képregénykultúra elkényeztetett fogyasztójának talán nem is olyan evidens, milyen újszerűre vállalkozott akkoriban, mind stílusában, mind megvalósításában. Ráadásul tette ezt úgy, hogy szinte kizárólag a műfaji kliséket használta fel (és forgatta ki), továbbá feltett néhány olyan kérdést, melyen valószínűleg mindenki elgondolkodott, aki életében legalább egyszer kézbe vette valamelyik gumiruhás álarcos kalandjait.

A Watchmen története egy kicsit más 1985-ben játszódik, mint ami nekünk jutott, bár eléggé egyértelműen felismerhetőek a reagani csillagháborús hangulat nyomai. Ebben a világban a szuperhősök kezdetben inkább csak amolyan „álarcos bosszúállók” voltak, a filléres ponyvákat valóságba átültető derék polgárok titkos alteregói. A divatos sportnak számító bűnözővadászat és gittegyletezés meredeken zuhanó népszerűsége az első igazán szuperképességekkel rendelkező lény — a kísérletei áldozatául esett tudós, ki más — felbukkanásával azonban átértelmeződött, és a szuperhősködés a sötét sikátorokból a nagypolitika színpadára került. Például megnyerte az USA-nak a vietnámi háborút. Majd kezdetét vette a lassú hanyatlás, ami az átlagemberek kezdeti rajongásától a csömörig, majd egészen a hősök elleni nyílt erőszakig, végül tevékenységük teljes betiltásához vezetett.

A történet a Komédiás nevű ex-hős halálával indul, akit valaki nemes egyszerűséggel kihajít a lakása ablakán. Moore a múltban, a jelenben és néhány meglepő alternatív szálon ugrálva innen bontja ki a valaha Minutemen névre hallgató szuperhős-csapat történetét, amely mögül azonban valami sokkal grandiózusabb és sötétebb terv körvonalai sejlenek elő. A szerző nagy dobása a szuperhősök álarc alatti énjének és egymáshoz fűződő kapcsolatainak bemutatása: a szokványos képpel ellentétben a legyőzhetetlen lovagok pszichopata, gátlásos, embertelen alakok, vagy nagyon-nagyon idegenek. A halott Komédiás minden értelemben tökéletes fókusza az eseményeknek, emblematikus figura: kiégett senki, hidegvérű gyilkos, aki a nemi erőszaktól sem riadt vissza, ha úgy hozta a sors — mellesleg régi motoros, aki a kezdetektől fogva részt vett a „szuperhős-mozgalomban”. Így aztán a halála körüli kavarodásban felbukkan mindenki, aki ebben a világban számít, karrierje elejéről és végéről egyaránt. Leginkább az utóbbiak érzik magukat fenyegetve, mivel a jelek szerint valaki vadászik rájuk.

Különös társaság: a komplexusos Éjjeli Bagoly (Nite Owl), aki csak csúcskütyüjei között képes megszabadulni gátlásaitól; Laurie Juspeczyk, a kiöregedett Silk Spectre lánya, aki családi hagyományként kapta a hősködést, de nem kellett neki; Ozymandias, a világ legokosabb embere, aki kiszállt a mókuskerékből, és azóta vállalatbirodalmat igazgat; a kék bőrű, teste minden részecskéjét uraló Dr. Manhattan, aki régen nem ember már, és azt sem tudja, mit jelent annak lenni… És a ballonkabátos, arctalan Rorschach, mind közül a legkülönösebb. Körülöttük bomlik ki az a történet, amiről — csattanóról lévén szó — nem érdemes sokat elárulni, talán annyit leszámítva, hogy a „hősök a világvége ellen” c. klisének ad érdekes csavart.

Az álarc alatt rejtőző pszichopata hős témája manapság már nem számít egyedi ötletnek, részben pont Moore-nak köszönhetően — gondoljunk kicsit későbbi, divatot teremtő Killing Joke-jára, melyben nehéz eldönteni, hogy Batman vagy Joker veszélyesebb. (Frank Miller is így adott friss ízt a denevérruhás fazonnak a Dark Knight Returns-ben.) De ha valakit még ez sem dobna fel eléggé, annak ott van maga a stílus. amire talán a “dekonstukció” kifejezést használnák az esztéták. A Watchmen a szokványos, színes-szagos képregényt memoárokkal, gépelt jelentésekkel, szakfolyóiratok másolataival, levelekkel, újságcikkekkel és egy másik — igen nyomasztó — képregény beillesztésével fűszerezi. (Vajon miről készítenének képregényt egy olyan világban, ahol léteznek szuperhősök? Kalózokról, természetesen.)

Persze a szereplők sem hagyományosak: emberek, akik röntgenlátás és egyéb hókuszpókuszok nélkül is sokszor nem-emberinek tűnnek. Rorschach különösen hajlamos megragadni az olvasó fejében, de a kompexusos, pocakot eresztett Owl vagy a jéghideg dr. Manhattan sem kutya.

Dave Gibbons rajzai elsőre nagyon nyolcvanas évek, másodszorra meg zseniálisak (vagy fordítva). A képek és az oldalak komponálásánál használt filmes technikák ma már szintén nem tűnnek annyira újszerűnek (attól még jók), de ez akkoriban kevéssé számított bevált módszernek.

Sodró, néhol alaposan megbonyolított darab; nem érdemes tovább ragozni: a Watchmen teljes joggal tekinthető a képregénykultúra egyik legjobb művének. Kötelező.

Ideiglenes utóirat: a filmváltozat első trailerje már fellelhető a neten.