Antológiákból kiragadott novellákkal még nem foglalkoztunk, de egy lovecrafti Innsmouthba szalajtott farkasemberért bármilyen szabályt megszegünk. A tárgyalt mű rajzos formában érkezik, a zseniális P. Craig Russellnek hála, aki tulajdonképpen Gaiman majdnem (?) egész Smoke and Mirrors novelláskötetét adaptálta képregényre, szép fokozatosan.

H.P. Lovecraft írásait lehet nem ismerni – merthogy eléggé rétegigényeket elégít ki paranoid, skizoid, rémséges mítoszaival, melyekben ősi istenek ébrednek fel s térnek vissza, hogy romba döntsék az ember világát. Lehet őket ismerni és nem szeretni, mondván: a mai olvasónak már nehézkesek, avíttasan unalmasak. Lehet őket szeretni is, persze – mert hát mégis a horror nagyapjának munkáiról van szó, ugyebár. És lehet őket, végül, tiszteletkör gyanánt feldolgozni is, akár kifogott halat a konzervgyárban. Ez manapság szinte már kötelező: minden ismert és kevésbé ismert, a témához közel álló szerző, alkotó produkált már valami Csulusat a pályafutása során. (Csulu, pontosabban Cthulhu a lovecrafti mítosz-kör főgonosza: időtlen, ördögi istenség, akihez képest Darth Vader egy bili-sisakos óvodás.) Ha a legismertebb feldolgozók közül kéne példát mondanom, Stephen Kinget említeném – csakhogy jelen írásunk tárgyát egy Neil Gaiman-novella képregényesített változata képezi, ezért inkább megmaradnék nála. Merthogy a Megint világvége egy furcsa Lovecraft-tribute a Sandman szerzőjétől, igazán egyéni szájízzel – mely utóbbi főleg annak köszönhető, hogy a főszereplő egy farkasember.

Hogy következetesen stílusos legyek, poénokat viszont ne lőjek le, az alapszituáció: valami bűzlik (a farkasembernek kiváló a szaglása is!) Innsmouthban, a lovecrafti történések egyik aprócska “fővárosában”. Valakik – optically challenged helybéliek – a zavarosban halásznak, s hagyományos lovecrafti őrületüktől vezérelve megpróbálják előidézni a hagyományosan lovecrafti, minden emberit elsöprő világvégét a farkasordító hidegben. Ősi rituálé, áldozati bárány (farkasbőrben?), szörnyek a szimbolikus mélységből, hátborzongató jelek. Fogas kérdés, hogy egy farkasember megbírkózik-é mindezzel. (Persze, hogy meg.)

Aki most azt mondja, menjek a fenébe, mert mégis lelőttem a poént, az, gyanítom, nem fogta fel a mű címében rejlő ironikus felhangot – s ezért én a történet egészétől is bizton eltanácsolnám. Ugyanis ez a képregény, ez a novella fanyar – hangsúlyoznám: fanyar! – tiszteletkör Lovecraft körül. Nem az a lényeg, ami nála volt, hanem valami más: a hangulat, egyfajta fekete, kissé felszínes humor, ami nem mindig vicces, néha inkább maró, hardkór HPL-rajongóknak simán fájó is lehet. De aki szereti a Gaiman-féle gyilkos vicceket (ld. még a Terry Pratchettel közös művét, pl.), és nem undorodik a csápoktól, illetve a hányásban a répa mellé keveredett gyerekujjaktól, annak bátran ajánlható ez a könnyen emészthető, kesernyés kis szellemi harapnivaló, melyben nincs se igazi csattanó, se fordulat, s melyből nagy életigazságokat sem szűrhetünk ugyan le, de egy-két apró, ám annál érdekesebbnek mondható gondolat avagy képsor biztosan a horgunkra akad.

Utóirat: Igen, direkte válogattam így, és ilyen holdkóros mennyiségben a szavakat és a kifejezéseket, hogy emígy is szemléltessem a képregény olvastán bennem támadt ellentmondásos érzéseket.
Neil Gaiman novellájának képregény-adaptációja, P.C. Russell tollából, T. Nixey, M. Hollingsworth és S. Konot vizuális megoldásaival