Nem lustaság, hanem előremutatás, hogy a The Dark Knight film dicsőítése és új cikk helyett el moreno korábban már megjelent kiváló ismertetőjét közöljük Frank Miller The Dark Knight Returns című remekművéről — múlt és jelen helyett mi már Batman (egy lehetséges) jövőjével foglalkozunk. Robin, Joker, posztmodern recepcióelmélet, homoerotika és egy önbíráskodó, pocakos ötvenes Batman — Toldi estéje Miller-módra, avagy minden történet véget ér egyszer.

Olyan sok párhuzam található Alan Moore Watchmenje és Frank Miller The Dark Knight Returns (továbbiakban TDKR) című alkotása között, hogy az olvasónak önkéntelenül is felmerül a fejében a gondolat, hogy valamelyik szerző hagyta magát megihletni a másik munkája által. A képregényipar nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján bekövetkezett robbanásszerű fellendülésének kulcsalkotásai azonban szinte egymással párhuzamosan láttak napvilágot 1986-ban (a Watchmenből, lévén sokkal hosszabb, még 1987-ben is jelentek meg számok).

Két alkotó zseni egyszerre tapintott rá ugyanazokra a témákra és motívumokra: mindketten a szuperhős-figura és -mítosz teljes dekonstrukcióját hajtották végre. Ezt azonban ellentétes módon tették, s talán ennek is köszönhető, hogy a két könyv inkább kiegészíti, mint ismétli a másikat. Amíg Moore azt próbálja megvizsgálni, hogyan alakulhatott volna a mi világunk (vagy egy ahhoz nagyon hasonló világ) a szuperhőst játszó emberek és egy valóban emberfeletti lény megjelenésével, addig Miller a szuperhősök és a valóság találkozásának ellenkező oldalát mutatja meg a TDKR-ben: azt, hogy mi történik, ha egy szuperhős-világba (jelen esetben a DC-univerzumba) betörnek a valódi élet problémái és konfliktusai. De kezdjük sorjában.

Millert saját bevallása szerint zavarta, hogy míg ő egyre öregebb lett, Batman kortalanul fiatal maradt. Mi van, ha Batman is megöregszik egyszer? — tette fel magának a kérdést, és máris megszületett a TDKR alapkoncepciója. Batman ötvenéves, de tíz éve felhagyott a bűnüldözéssel, és barátja, James Gordon kapitány is napokon belül nyugdíjba vonul.

A várost elöntő erőszakhullám azonban ismét fellobbantja Bruce lelkében a düh sötét szikráját, és a híradó hamarosan egy titokzatos igazságosztó tevékenykedéséről kezd beszámolni. A világ azonban sokat változott az elmúlt tíz évben: a piti bűnözőket egy életre megnyomorító, önbíráskodó „hősről” erősen megoszlik a média véleménye, a törvény és az új rendőrkapitány pedig már egyértelműen Batman ellen foglal állást.

Millernek fantasztikus érzéke van az életük csúcsán túl járó, kiégett férfiak lélektani és fizikai küzdelmeinek ábrázolásához — későbbi hiper-noir sorozatában, a Sin Cityben ennek a típusnak a radikális kidolgozását figyelhetjük meg. A TDKR-t azonban a történetszövés teszi igen erős referenciaponttá: egyszerre néz szembe a Batmannel kapcsolatos kritikákkal és inkonzisztenciákkal, és ad új értelmet a figurát övező sztereotípiáknak.

Geoff Klock képregénykritikus Harold Bloom irodalmár kifejezését kölcsönvéve úgy véli, a TDKR azért olyan nagyhatású mű, mert „erősen félreolvassa” (vagy erősen olvassa félre) a Batman-hagyományt: más szóval, úgy emeli be a korábbi történeteket és Batman-inkarnációkat, hogy egyben felülírja őket egy sajátos, új értelmezéssel, mely visszamenőleg is érvényesként hat az olvasó számára. Amikor pl. a jól ismert batarang — a Batman-féle bumeráng, ami az ellenfelek kezéből kiveri a fegyvert — helyett Miller Batmanje dobócsillagszerű fegyvereket használ, mindenki számára világossá válik, hogy kezdettől fogva erről volt szó, csak korábban ezt nem lehetett ábrázolni (például a comics code, a brutalitást tiltó képregényipari öncenzúra miatt). Miller a bataranghez hasonlóan old fel korábbi inkonzisztenciákat is: például amikor a kötélen csüngő Batmant golyó éri a mellkasán, az magában a következőképen kommentálja a történteket: „Ez az, oda lőjetek. Mit gondoltok, miért hordok világító sárga jelet a mellkasomon? A fejemet nem tudom páncélba csomagolni.” Miller még kis képi kiszólásokkal is végképp helyre rakja a figura korábbi megtestesüléseit, többek között például az Adam West által megformált, erősen camp tévés Batmant, amikor a reaktivált igazságosztó tettein felbuzdult önjelölt szuperhősök (ami egyben egy újabb példa a valóság benyomulására a képregény világába) szellemileg leglassabbikát öltözteti a tévésorozatban is szereplő Batman-jelmezbe.

Annyival azért még kiegészíteném Klock meglátását, hogy Miller saját értelmezését a TDKR sikere után készült Year One-nal teszi lezárttá és teljessé, ahol a kezdeteket (újra)elmesélve mintegy saját értelmezési keretébe zárja a teljes Batman-történetfolyamot. A bataranges példánál maradva már Miller szó szerint szárnypróbálgató Batmanje is ugyanazokat a denevérszárnyakat formázó dobófegyvereket használja, melyeket a TDKR-ben több tíz évvel későbbi önmaga.

A történetről dióhéjban talán annyit, hogy Batmannek szembe kell néznie Kétarccal, egy fiatalokból álló banda állatias vezérével, Jokerrel, és a végén magával Supermannel is. A történet során továbbá feltűnik egy lány, aki önjelölt Robinként csatlakozik Batman küzdelmeihez. Ennek dinamikáját érdekes összehasonlítani azzal, ahogy Miller a Batman-Jokert viszonyt mutatja be.

Mivel Robin álarcát ezúttal egy lány ölti magára, minden adott lenne ahhoz, hogy a korábban csak fanyalgók, humoristák és rajongók értelmezéseiben felbukkanó Batman-Robin szerelmi kapcsolat [vö. Kevin Smith: Comic Strip — a szerk.] végre kibontakozhasson. Ugyanakkor Miller nagyon tudatosan és folyamatosan elvágja egy ilyen cselekmény szál kibontakozásának még a legkisebb lehetőségét is. Bruce folyamatosan „jó katonának” titulálja ifjú segítőjét, és a hozzá fűződő mindenfajta viszonyulás is kizárólag ebben a kontextusban értelmezhető. Miller bemutatja, hogy Batman Robin nemétől függetlenül képtelen arra másképpen tekinteni, mint a bűnözéssel szembeni háborújának katonájára. Batman félholtra verve többször is összekeveri újonnan felbukkant segítőjét Dick-kel, az első Robinnal, és ezzel még jobban hangsúlyozza, hogy a figura neme érdektelen.

Ezzel pontosan ellentétes a Batman és Joker közötti viszony megjelenítése. Az, hogy Batman és a vele szemben álló gonosztevők közös tőről fakadnak, egymásnak tükörképei, és kölcsönösen felelősek egymás létéért, valószínűleg nem Millertől származó gondolat (méltán híres feldolgozásai található Grant Morrison Arkham Asylumában, Alan Moore Killing Joke-jában, vagy a részben a TDKR által megihletett Tim Burton-féle Batmanben), ugyanakkor, mint annyi más közismert elemet, a TDKR ezt is zseniálisan fogalmazza újra. Miller először a Bruce Wayne pénzéből új fizimiskát kapott Kétarc segítségével érzékelteti, hogy a szembenálló felek lelke hasonló módon beteg. Ennek a tematikai vonulatnak (és az egész történetnek) az igazi csúcspontja azonban a Jokerrel folytatott küzdelem, melynek előjátékaként az egyik legemlékezetesebb képkockán az elmegyógyintézetben poshadó Joker a Batmanről szóló híreket meghallva vágyakozó, már-már kétségbeesett tekintettel annyit mond: „Batman, drágám!”. További küzdelmeik — melyekbe a jócskán megöregedett Wonder Woman is belekeveredik — még erősebben aláhúzzák, hogy Joker és Batman nemcsak egymás tükörképei, de egyben egymásból táplálkozó erő-gócok, melyek összefonódása szinte az őrült szerelmespárokat idézi. A párbaj tetőpontján — melynek helyszíne találó módon a szerelem alagútja — aztán maga Joker jutatja el halálos románcukat a szükségszerű végkifejletig, de ennél többet tényleg nem árulhatok el.

A könyv szerkezetileg is figyelemre méltó, a legtöményebb olvasmányok közé tartozik a fősodorbeli képregények világában, Miller oldalanként gyakran tizenhat kockát is összezsúfol, és nem fukarkodik a szavakkal sem. A nézőpontok sokaságát, Batman tetteinek konfliktusos megítélését a különböző tévécsatornák műsoraiból ismerhetjük meg, a hírbemondók és televíziós házigazdák egyszerre vázolják és kommentálják az eseményeket. És ne feledkezzünk el a gyönyörű rajzokról, melyek szintén Frank Miller tehetségét dicsérik. Itt jegyezném meg, hogy a nyolcvanas évek második felének hatása nemcsak a hidegháborús tematikában, de az utcai bandák és laza fiatalok ruháiban is érzékelhető, de a jelenlegi retro-divathullámnak hála a képi világnak ez a része hamarosan ismét aktuális lesz.

A The Dark Knight Returns valóban letehetetlen, és nemcsak Batman-rajongóknak ajánlott, hanem bárkinek, akit valaha megérintettek a szuperhős-képregények. Újra belelapozva a kötetbe látom, mennyi mindenről kéne még szót ejteni, de remélem, már ennyivel is sikerült felkeltenem az olvasók figyelmét. Zárásképpen ismét kiemelném, hogy ez a történet attól válik magával ragadóvá és egyben megkerülhetetlenné, hogy Miller egyszerre kommentálja a szuperhős-műfajt, illetve Batman figuráját, és mesél el egy tőle megszokott színvonalú, zseniális történetet.

(A sötétebb hangvételű Batman visszatérésének TDKR-t megelőző lépéseiről lásd Varró Attila A denevér árnyéka: Batman a mozivásznon című kitűnő írását a Filmvilág 2005. szeptemberi számában.)