Már régen elismertük, hogy minden bizonnyal Ray Bradbury tollára kívánkozó, furcsa és fantasztikus oka van annak, hogy az endlessen viszonylag keveset foglalkozunk a mester műveivel, pedig igen közel állnak szívünkhöz. RandomSky archív cikke Az öröm masinériái című kötetről ezt a hiányt hivatott betölteni.

•

Ray Bradburyvel valamiért kicsit mostohán bánt a magyar könyvkiadás. Az 1920. augusztus 22-én, az Illinois állambeli Waukeganban született író mára 13 regényt és megszámlálhatatlan novellát (s belőlük jó pár válogatást) alkotott, melyek közül eddig csak relatíve kevés jelent meg magyarul. Nevét hallva a legtöbbeknek persze a Marsbéli krónikák meg a Fahrenheit 451 ugrik be. És az Agave Könyvkiadó azt ígéri, ezeket is újra kiadja majd Bradbury életmű-sorozatában. Úgy legyen! Amit Philip K. Dick dolgaival műveltek az eddigiekben, az alapján csakis jóra számítok.

Tehát ennek a sorozatnak a nyitódarabja Az öröm masinériái, benne 21 remekbe szabott novellával, amelyek eredetileg az 1960-as évek elején jelentek meg. Jószerével bármelyik másik kötettel is kezdhettek volna, de abbóla szempontból mindenképpen jó választás volt, hogy szinte nincs benne két, szorosabban értelmezve hasonló irányzatba tartozó írás sem. És bár az egyéni ízlés szerint változó lehet, kinek melyik tetszik leginkább, mindegyik darabja mestermű.

Nehéz lenne meghatározni, mi a közös Bradbury összes (vagy legalább legtöbb) munkájában. Hogy eredeti ötletekből és egyéni stílusban ír, na persze. Meg talán az is, hogy az élet szeretete, az emberiesség átragyog a sorain — még ha azok a sorok valami iszonyatosról vagy valami legkevésbé sem emelkedettről szólnak is. Mindez sosem jelentkezik nála annyira egyértelműen, a frontvonalba helyezve, mint mondjuk Vonnegutnál, s nem is úgy mesél, ahogy Beagle, lubickolva a történetben. Mégsem véletlenül említem őket, Bradbury velük is egy szinten álló író, csak ő maga mindig egy picit a háttérben marad, nekem legalábbis így jön le. Onnan szövi a maga végtelenül intelligens, ugyanakkor szeretettel és megértéssel teli módján a meséit. Ha valami félelmetesről ír, akkor az olvasó retteg, de napsugárként melengető, finom humora is van. És úgy fest, mindent tud az életről. Még talán tudományos értelemben is, de nem pont erre gondolok. Ismeri az emberi lelket és a figurái egytől egyig hitelesek.

Innentől ne olvasd tovább! Menj el, vedd meg a könyvet, aztán ha még érdekel, melyik novelláról mit bírtam röviden vakítani, akkor térj vissza ide.

A címadó írás nyitja a kötetet. Egy amerikai kolostorban játszódik az űrkorszak küszöbén, ahol az egymással vitatkozó ír, illetve olasz szerzetesek ironikus, nagyon emberi megjelenítése mellett azzal a mindmáig (s hazánkban manapság pláne időszerű) kérdéssel is foglalkozik, hogy az egyháznak miként kellene reagálnia a változó időkre. Ezt a novellát szívesen elolvastatnám számos pappal és magát a vallás élharcosának valló emberrel…

A várakozó egy marsi expedíció és a gótikus horror hatásos keveréke.

A Tyrannosaurus Rex az író mély emberismeretének újabb bizonyítéka — egyben látlelet az 1960-as évekről és részben prófécia a szórakoztatóiparról (pontosabban a filmes szakmáról).

A vakáció egy sajátos, Armageddon utáni Földről szól, s a kötetben itt tör először felszínre az a lenyűgöző költőiség, ami megannyi Bradbury írás sajátja. Bámulatosan gazdag szókincse, gyönyörűen árnyalt fogalmazása miatt Amerikában már jó ideje szépirodalomként tartják számon az író műveit.

A kisdobos Shiloh mellett az amerikai polgárháborúban játszódik, a Bagoly-folyó környékén, amit Ambrose Bierce is megörökített. Nem árulja el, Észak vagy Dél katonáiról van-e szó, és nem is a háború véres valóságát ragadja meg, hanem az emberi élet egy valóban fontos pillanatát, amire nemhogy kevés író képes, de még maguk az élők is csak ritkán.

A Srácok! Ültessetek óriásgombát a pincébe! egy újabb félelmetes jövőképet rajzol fel, bár nagyon is mindennapi alapokból — Philip K. Dick egyes novelláihoz hasonlóan beteges cucc.

A Majdnem világvége megint csak sci-fi, egy ijesztő-ironikus verzió arról, mi történne, ha egy csapásra megszűnne a tévé, a rádió és a telefon.

A Vizeidről hazatérvén kissé álomszerű írás, egy emlékek közt elveszett lélek végtisztességéről.

A Talán elmegyünk szívbemarkolóan fogalmazza meg, mit érezhettek az amerikai őslakosok a fehér ember érkezésekor. Olyan ősi tudás visszhangzik benne, amit Bradbury aligha ismerhet — mégsem Karl May-féle légből kapott, romantikus elképzelés.

Az El Día de Muerte, azaz a halál/halottak napja Mexikóban játszódik, és a számunkra alighanem ijesztő halálkultuszt a legkevésbé sem teszi befogadhatóbbá…

A tetovált asszony egy különös párról szól, meg arról, mi mindenre képes az ember a boldogságáért. Hogy kinek van igaza, annak eldöntését az író az olvasóra bízza.

Az Akik úgy élnek, mint Lázár vámpírsztoriknál karcolóbb és félelmetesebb történet egy anyáról, aki vénséges vén koráig tartja lelki rabláncon a fiát. Bárhonnan szedte is Bradbury az ötletet, valósat írt, és ettől olyan iszonytató.

A Ritka művészet, ihlet és csoda egy sivatagi tüneményről mesél költői, egyszersmind gyermeki szépséggel.

Az És így halt meg Riabouchinska arról szól, mire képes a szerelem és a féltékenység. A klasszikus rémtörténetek közé illő novella, Poe vagy LeFanu is büszke lehetett volna rá.

A koldus az O’Connell hídon Dublinban játszódik. Nagyon jól tudja Bradbury, hogy az emberek nem szívesen gondolnak a hajléktalanokra, és története ugyan tragikus, nem példabeszéd, nem ítélet. Csak emlékeztető. S ezért hat annyira nagyon.

A Halál és a Szűz gyönyörű, akár egy népmese, minden szava nyomán illatokat, ízeket, színeket, halmazállapotokat érez az olvasó. Ez általánosságban is igaz Bradbury műveire, ez a hihetetlen megjelenítő erő, ám ennek az írásnak különösen ez adja a velejét.

A Csapdosó szárnyak újra kényelmetlen témát érint: az egymástól eltávolodó barátokét, akik közül az egyik sikeressé válik, míg a másik már elindult a lejtőn. Kemény.

A sors tenyerén férfinovella a nőkről, egy ügyes csavarral. Női olvasóknak nem ajánlom. Nem kell minden férfititkot tudniuk.

A Juan Díaz életműve visszatér a különös, hátborzongató mexikói temetkezési szokásokhoz, s arról regél, mint tarthat el egy halott apa egy családot… S mellette csöndesen a nyomor ellen emel szót.

A Szabadjegy a chicagói bombatölcsérbe megint csak egy atomháború utáni világot mutat be, amiből a reklámokból unalomig ismert miriádnyi termék hiányzik — de valaki emlékezik még rájuk, és a se íze, se bűze világban felidézi, mi minden volt a fogyasztói társadalom idején…

Végezetül pedig a Himnuszfutók egy kedélyes ír anekdota, ami akkor is igaz, ha csak kitalálta.

Bradbury, akit áldjon meg az Isten vagy a Természet (vagy aki, ami befolyással lehet egészségi állapotára és éveinek számára), adjon neki még jó sok időt, hogy számos további tervét is valóra válthassa. Az egyik legnagyobb író a képzelet irodalmában. Aki nem hiszi, járjon utána, nem igaz?