2007-ből előrángatott retrocikkünk örömteli aktualitása, hogy az Ysabel most nyerte meg a 2008-as World Fantasy-díjat. Utazzunk tehát Tapsival a napfényes Provence-ba, ahol Guy Gavriel Kay a bestsellerszerzői hagyományokkal ellentétben nem borospincékbe küldi kamasz hőseit, inkább évezredes kelta viszályokba keveri szegényeket.

•

Az egész tulajdonképp úgy kezdődik, hogy a tizenöt éves Ned Marriner kitalálja, hogy nagyon laza lenne a Houses of the Holyt hallgatni egy kihalt katedrális kellős közepén, és úgy folytatódik, hogy rájön, mégsem az. Aztán hirtelen felbukkan a könyvmoly kamaszlány, és utána azonnal megjelenik a bőrkabátos, kopasz idegen is, aki egyrészt olyanokat mond, hogy ölt ő már gyereket, nem is egyet, másrészt nyolcszáz éve még egész tisztességes szobrokat faragott. És ez akkor is megfekszi egy tizenöt éves Led Zeppelin rajongó gyomrát, ha amúgy sem átlagos kölyök – az anyja az Orvosok Határok Nélkül tagja, és Darfurban néz farkasszemet a halállal, miközben Nedet Provence-ba viszi két hónapra sztárfotós apja, aki épp a vidékről készít sztárkönyvet. És a sorsukba még csak ezek után szövődik bele a kétezer-hatszáz éve egymással vetélkedő, örökkön visszatérő szerelmesek véres tragédiája.

Már az alaphelyzet is elárul két fontos dolgot: ez itt vérrel és könnyel bőven meghintett fantasztikum, a közhelyek és túlzások száma pedig ponyvát jelez. Persze ezt már a szerző nevéből is kitalálhatta a gyakorlott Guy Gavriel Kay olvasó: a tizedik regényénél tartó író a fordulatos, olvasmányos, feszült fantasyponyva nagymestere. Újdonság ugyan, hogy a könyv teljes egészében a mi világunkban játszódik, hiszen a Föld csak a legkorábbi trilógiában, a The Fionavar Tapestryben szerepelt, és ott sem fő helyszínként. Igaz, hogy a történetek regényről regényre egyre közelebb kerültek a mi múltunkhoz – a Last Light of the Sun a tündéres részeket leszámítva már szinte vikingkori történelmi regényként is megállná a helyét -, de ezúttal még a fantasztikum, a varázslat is a mi világunk múltjából fakad.

A varázslat pedig ősi, mintegy kétezer-hatszáz éves; akkoriban történt, hogy a mai Marseille-t megalapító görög hajósok kapitányát a hegyek közé hívták a helyi kelták, és ott addigi vőlegényét félredobva beleszeretett a törzs hercegnője. Onnantól kezdve a két férfi, a birodalomépítő idegen és az őshonos törzsi harcos újra és újra visszatérve kénytelen megküzdeni a nő kezéért, és sorsukba a Provence-on átvonuló népek, seregek, eszmék véres történelme is belefonódik. Kay általában ad arra, hogy a mitológiai és történelmi elemeknek alaposan utánanézzen, és ez most sem marad el, még olyanok is kiderülnek, hogy pontosan hol hangzott el a híres „Isten kiválogatja az övéit”, vagy hogy mi az az oppidum (attól eltekintve, hogy magyar mezőváros). Arról nem is beszélve, hogy végleg leszámol azzal az illúzióval, hogy a kelták csak Írországban gomolyogtatták a ködöt (bár ezt külön nem emeli ki, de még Pécs mellett is van kelta földvár, és nem a tavaly ott részegeskedő skót futballhuligánokról nevezték el). Különösen a környék ókori történelme, a kelta és germán törzsek élete, a megtelepedő görög és római civilizáció bemutatása hangulatos. A csatamezők, amfiteátrumok, temetők leírása felidézi az évezredek súlyát, de Kay bármennyire fontosnak is tartja, egy pillanatig sem idealizálja a múltat.

A főhős életkorából fakadóan ebben a könyvben a tömény testiség nem jelenik meg olyan erősen, mint Kay többi művében, sőt utalni is ritkán utalnak rá – az, ahogy a kamasz Ned időnként megbámulja egyik-másik női szereplőt, kifejezetten visszafogott és ízléses. Bár jómagam sosem voltam kamasz fiú, Ned Marriner elég hitelesnek tűnik (és kiváló zenei ízlése, valamint csurig töltött iPodja van), akárcsak a vele egyidős, könyvmoly Kate Wenger; nem meglepő, amikor az utószóból kiderül, hogy Kay gyermekei társaságában végezte az előtanulmányokat.

A többi szereplő kissé közhelyesebbnek, élettelenebbnek hat, kivéve talán Melanie-t, Ned apjának tűzről pattant, aprócska asszisztensét, aki amellett, hogy tökéletesen koordinálja egy kéthónapos fotózás minden mozzanatát, fáradhatatlan humorérzékkel és zöld csíkokkal a hajában igazgatja Ned vakációját is. Az az igazság, hogy találkoztam már magyar alteregójával. Érdemes még kiemelni Oliver Lee-t, a tökéletes Peter Mayle klónt – brit író (akárcsak a valóságban Mayle), aki Provence-ba költözött, majd olyan átütő lelkesedéssel írt a helyi ételekről és életekről, hogy azóta is minden betűje aranyat ér. Az Ysabelben ő a társszerzője a Ned apja fényképezte könyvnek, és engem, aki megveszekedett Peter Mayle rajongó családból származom, roppantul szórakoztatott a felbukkanása, és az a kedves, fanyar humor, amivel Kay jellemezte. A szereplőkről szólva azt is meg kell említeni, hogy ez a könyv az egyetlen, ami a helyszínen túl is visszakanyarodik a The Fionavar Tapestry eseményeihez, és huszonöt évvel az első Kay regény cselekménye után két régi ismerős is felbukkan a kötetben. Túlzás lenne az Ysabelt a The Fionavar Tapestry folytatásának mondani, de azért jólesik ez a kis visszautalás.

Összességében Kay legutóbbi regényét is azoknak lehet ajánlani, akiknek az összes többit – aki szereti a jól megszerkesztett, sodróan olvasmányos, átgondolt történelmi alapokra helyezett, drámai és szenvedélyes ponyvát csipetnyi vagy annál több fantasztikummal fűszerezve, az tetszőleges Kay könyvvel jól jár. Az Ysabellel is.

Ajánlott link: a regény hivatalos oldala