Eltökélten haladunk a World Fantasy díjas Robert Holdstock nyomában, és egyre mélyebbre merészkedünk a félelmetes erdő nyirkos sötétjében, ahová a mythagók ura rendszeresen száműzi szegény főhőseit. A hasonlatot tovább erőltetve azt is hozzá kell tennünk, hogy Tapsi ismertetője már ismerős ösvény, hiszen a sorozat második részéről írott cikkének újrája.

•

1945. december. Anglia épp csak magához tért a második világháborúból, és a világégés súlyát még a Shadoxhursthöz hasonló kis, vidéki falucskák is megéreztek. A Keeton tanyán szomorú ünnepekre készülnek; nemrég tudták meg, hogy a gazda fiát, Harryt lelőtték valahol Belgium fölött. Harry húga, Tallis még alig egyéves, és a közeli erdőben különös dolgok történnek – árnyak osonnak, a kislányhoz próbálnak egyre közelebb kerülni. Owen Keeton, Harry és Tallis walesi születésű, nyughatatlan nagyapja karácsonyeste hosszú levelet ír egy képes mesekönyv margójára a kisunokájának, majd kimegy a hóba, és halálra fagy a közeli, ősi kőkör mellett, egy hatalmas, vén tölgyfa gyökerei közé bújva.

Harry ugyan megégve, megkeseredve visszatér a háborúból, de hamar elragadja az ismeretlen erdő; és nemsokára a csepp Tallis is hallani kezdi a bokrok és mezők énekét, és a szeme sarkából különös, surranó árnyakat vesz észre. Csuklyás, álarcos vénasszonyok osonnak a látható világ peremén, és évezredek óta elfeledett, kegyetlen meséket suttognak neki; megtanítják, hogyan kell aprócska totembábukat, varázslatos álarcokat festeni, hogyan láthatja meg a dolgok valódi, ősi természetét. Tallis nagyapja üzenetét bogarászva rájön, hogy álarcos tanítói mythagók, és hogy meg kell ismernie a környék titkos meséit és titkos neveit, ha át akar jutni a mítoszok kapuin. Meg kell értenie a mythagók létét és lényét, hogy kiszabadíthassa a közeli erdőből, a mythagók és mítoszok világából a testvérét.

A „mythago” (mythic imago) alapkoncepció Robert Holdstock összes mythago könyvében ugyanaz: valahol Angliában zöldell még egy erdő, egy igazi őserdő, amit a jégkorszak óta sem sikerült az utolsó fáig kiirtani – márpedig ez Angliában ritka, mert ami erdő nem halt ki a kisebb-nagyobb éghajlatváltozásokkal (állítólag olyankor pusztultak maguktól is az erdőségek, és például a connemarai időjárás ismeretében nem lep meg, hogy a szelesebb, nyitottabb vidékeken maguktól is kihaltak a fák, de azért összességében erre fogni a Brit-szigetek kopárságát olyan, mint letagadni a mai éghajlat-ingadozásokat), azt az utolsó forgácsig letarolták a nagy hajóépítési lázban.

Ez az erdő azonban itt áll, amióta világ a világ, jobban mondva ember az ember – és mit tesz az ember, ha már ember? Hisz, képzel, álmodik. Az erdőség pedig megőrzi és megszüli az egymásra épülő legendákat és álmokat. Az aprócska, de ősi erdőfolt valójában az összes kor és összes legenda lenyomatát őrzi, és újra és újra megformálja a körülötte élők tudatalattijából. Ezek a hősök és szörnyek a mythagók, és egy-egy ismertebb szereplőre néha annyi változat bukkan föl a befelé táguló, végtelen rengetegben, ahányan csak gondolnak rájuk. Mert az erdő befelé tágul, és végtelen sok gyűrű és folt alkotja, a magvában pedig ott a jégkorszak, a környékre érkező első emberek kegyetlen világa. (Az első mythago-könyvről, a Mythago Woodról bővebben itt írtunk, a szerk.)

Ezért van az, hogy Ryhope Woodot, az Árnyékerdőt körbejárni viszonylag könnyű, de átvágni rajta szinte lehetetlen. Már a szélső fák megkeverik, újra a mezőkre vezetik az embert, és ha valakinek mégis sikerül bejutnia az első tisztásokra, azonnal különös népekbe botlik – onnan pedig csak valamiféle világjárók (hollower, oolerinnen) segítségével juthat tovább, mert mindegyik réteg zárt és jól őrzött világ. Az átjárók, őrzőik és megformálóik azonban korántsem kedves és készséges tündérek; sőt, gyakran ők maguk is csapdába esett, veszett lények. A szükség azonban mindig az erdő mélyére kényszeríti az utazót, hogy megújulhasson és megtisztulhasson a múlt forrásában – de aki egyszer elveszik a túlvilágon, az egymagában már sosem találja meg a hazavezető utat…

Érdekes, hogy bár Holdstock a szereplők megformálásakor nyilván kelta hagyományokat és neveket használ, hiszen logikusan ez a népcsoport az Angliában élő legrégebbi réteg, akinek a legendáiból bármi is fennmaradt (nem meglepő az sem, hogy nem annyira az ír, mint inkább a walesi hagyományokra és a korai Arthur-legendákra hasonlítanak a meséi, elvégre feltehetően arrafelé brit-breton törzsek éltek), a világkép, az átjárók, a rituálék mind-mind sámánisztikus vonásokkal bírnak. Persze feltételezhetően az Európát benépesítő korai törzsek valamiféle sámánhitet követtek, akár az észak-amerikai indiánok, az altáji, szibériai törzsek, a Csendes-óceán népeinek jelentős része, az eszkimók, és úgy általában, a legtöbb, városokba nem telepedett népség, úgyhogy ez a megoldás bármilyen érdekes is, egyáltalán nem meglepő (ha jól emlékszem, Eliade szerint amúgy még az ír hagyományokban is rengeteg sámánisztikus elem kimutatható – a többi kelta hitvilágból sajnos nem maradt meg annyi tisztán, hogy sok értelmezhető elemet találhattak volna benne, még az igen hosszú és részletes walesi Mabinogiont is annyira későn jegyezték le, hogy már erősen torzult a mitikus tartalma).

Holdstock Árnyékerdőjében a sámánmágia és a történetek, a nevek, számok mágiája borzasztóan erős. Az erdőbe vezető út klasszikus pokoljárás, a földalatti, fekete birodalmakba, az alvilágba vivő sámánutazás. Ez a vonulat a Lavondyssban sokkal erősebb, mint a Mythago Woodban, és egyik-másik szereplő (például az évtizedek óta a vadonban bolyongó tudós-sámán, az öreg Wynne-Jones) nyíltan ki is mondja.

Az érme másik oldala a pszichológia, amihez nem értek annyira, hogy bővebben kifejthessem a nyilvánvaló „út a tudatalatti mélyére” réteget, és átlássam, az egyéni és közös tudatalatti miféle teremtő erejét kell sámánvarázslatokkal irányítani. Az ugyanis egyértelmű, hogy az alvilágjárás csak az egyik olvasata az utazásoknak – az erdőbe vezető út ugyanúgy (és talán elválaszthatatlanul) vezet vissza a tudatalattiba, az egyre változó archetípusok közé. A mythagók az erdő körül élők tudatalattijából kelnek életre. Ezt kellően sokszor kihangsúlyozzák ahhoz, hogy az út kettőssége – hogy a valóságot kitágítva, a „végtelen sok túlnanba” vezet, és ugyanakkor befelé, az utazó saját démonai közé visz – egy pillanatra se vesszen szem elől.

A történet, akárcsak a többi általam olvasott mythago-könyv esetében, itt is izgalmas, kiszámíthatatlan, de mégsem következetlen vagy esetlen. Kegyetlensége olykor már idegen, és a habos-fodros, csilláron kardozós világmegmentésnél semmi sem áll tőle távolabb; a hősiesség itt komor, és a győzelem akkora áldozattal jár, mint a vereség.

És az ősi regék még akkor sem kecsegtetnek biztos hazatéréssel.

Mindegyik mythago-könyv sűrű és sötét (talán a Mythago Wood a legkönnyedebb, minden szempontból), és bármilyen fordulatos is, nehéz olvasmány. Nemcsak azért, mert számtalan apró részletből áll össze az út, és észben kell tartani mindet, ha az olvasó követni akarja Tallist és útitársait; hanem azért is, mert a részletek többsége idegen. Holdstocknak van hozzá érzéke, hogy megteremtse azokat a hideg és távoli, kíméletlen, kegyetlen mondavilágokat, amik az erdő szívében élő, történelem előtti természeti népek emlékeihez illenek, de ez a teremtőerő majdnem annyira elnehezíti, mint amennyire különlegessé teszi a műveit. Nem a mi meséinket használja, csak azok lehetséges őseit, és ezért sokszor nem segíti az olvasót az az ösztönös és könnyű felismerés, ami általában gördülékennyé teszi a történetek megértését.

Színességében és összetettségében a magyarul megjelent fantasztikus könyvek közül talán leginkább Clive Barker Korbácsára emlékeztet, bár annál komorabb és kegyetlenebb. Mindenesetre aki elgondolkoztató, sokrétű, a könnyű megoldásokat és a romantikus pózokat elvető, mégis eseménydús könyvet szeretne olvasni, az tegyen próbát Holdstock mythago-könyveivel (a sorozat mindegyik kötete önállóan is élvezhető). Legfeljebb mégsem fog tetszeni neki.