Hogyan működnek a kultfilmek több mint 25 év után? Lejárhat egy neonfényes jövőbéli város szavatossága? Esszénk erre a kínzó kérdésre keresi a választ a Blade Runner kapcsán. Jack most látta először a Blade Runnert, brainoiz tízévenként aggódva megtekinti, az endless történetének első osztott képernyős cikkében pedig elmesélik, mire jutottak.

•

Ridley Scott 1982-es műve, a Blade Runner tulajdonképpen esszenciális sci-fi kultfilm: a maga idejében sem kritikailag, sem anyagilag nem volt sikeres, mégis olyan mítosz és rajongói bázis alakult ki körülötte, ami közel harminc év elteltével is életben tartja a művet. Kérdés, mennyi ebből a nosztalgia? Vajon mit mutat a Blade Runner 2010-ben annak, aki első ízben látja és képes-e felérni azok elvárásaihoz, akik nosztalgiázva ülnek le elé?

A kérdésre (a lila köd rovatunk hagyományai szerint) két nagyon szubjektív válaszunk van.

Üdvözöljük Los Angelesben – Jack véleménye

Valamikor a kilencvenes években vettem meg Philip K. Dicktől az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? című könyvet, és nem nyűgözött le túlzottan. Közepesen elkötelezett sci-fi/fantasy-rajongó, közép-európai kisvárosban élő tinédzserként nem igazán tudtam beleélni magam a világba. Távol állt tőlem a főhős, problémás házasságával és új-zélandiakat megszégyenítő birkaimádatával. A rosszmájúságom sem fejlődött ki annyira, hogy egy nem túl jó viccben az  egyiket a másikkal okoljam.

Eladtam aztán valami antikváriumban, és több mint tíz évig nem is foglalkoztam az egésszel – igaz, kazettán megvolt a Szárnyas fejvadász albuma, és ha nem is rongyosra, de viszonylag gyakran hallgattam meg annak idején. A múlt héten aztán egy ismerős készletéből a gépemre került a film rendezői változata (remastered, meg minden).
Szükségem volt az első tizenöt percre ahhoz, hogy biztos lehessek benne: én ezt még soha az életben nem láttam (vagy ha igen, elkapcsoltam). Nem volt semmilyen aktív emlékem, és csak felületes ismeretem sztoriról, szereplőkről… Mondanom sem kell, nagyszerű élményben lett részem. Hadd soroljam fel a felfedezéseimet.

Ez egy nagyon jó film (még Philip K. Dick szerint is). Az 1982-es technikai lehetőségek határain belül olyan antiutópiát építettek, ami most, harminc évvel később is hihető és furcsán ismerős hátteret ad a történetnek. Nyilvánvalóan nem kapunk LCD-monitorokat, miközben a replikánsok (a könyvben androidok, de a filmben már inkább klónok) olyan biogenetikai szintet képviselnek, amelyet a való világ tudománya nemcsak 2019-re, de talán 2119-re sem ér el. Egyszerre neo-noir, akciófilm, miközben (a Dick-féle alapnak köszönhetően nem meglepetésként) nagyon előremutatóan feszeget bizonyos társadalmi, társadalomfejlődési, erkölcsi kérdéseket. Ez a szennyes, paranoid cyberpunk hangulat más médiumban nem jött át: sem a könyvben, sem a könyvből készült képregényadaptációkban.

Érdekes a szereplőgárda összetétele is. Harrison Ford neve több mint ismerős mindenkinek, de rajta és a hobbinyelvész Edward James Olmoson kívül (bizony, a Battlestar Galactica Adama admirálisa)  főleg „az a fickó/csaj abból a B-filmből”-jellegű színészek gyűltek össze. Daryl Hannah-t és Brion Jonest is idesorolom, mert első pillantásra nem fog beugrani a Kill Bill vagy az Ötödik elem. Ez is segítette a wikipédián „retrofitted”-ként (új technológiákkal toldott-foldott rendszer) emlegetett világkép megteremtését. Rutger Hauert vegyük külön, mert Rutger Hauer magában is külön kategória. Élete egyik legjobb alakítását hozza a lázadó (a modern terminológia szerint terrorista) replikánsok vezetőjeként, és a záró minimonológját magamra tetováltatnám, ha lehetne mozgóképet (hangsávval, természetesen) tetováltatni.

[Kapcsolódó fun fact: a Katona című filmben Kurt Russell karakterének szolgálati lapja említi a Tannhäuser Gate és a Shoulder of Orion csatáit – de a Szárnyas fejvadász mellett tucatnyi film és néhány videójáték is kap egy-egy hasonló főhajtást.]

Visszatérve Rutger Hauerre: nem én vagyok az egyetlen, aki a szuggesztív és erőszakos Roy Batty megnyilvánulásaiban Jézus-utalásokat vél felfedezni (és ez a gondolatmenet egészen szórakoztató útra vihetne, ha hagynánk). A rá vadászó Deckard viszont semlegességével, az intenzitás hiányával; sőt a karakter felületes kidolgozottságával is segíti a két figura szembenállásának elfogadását. Batty identitáskereső forradalmár, Deckard kiégett, de nem végleg kiégett hétköznapi figura. Előbbinek esélye sincs hepiendre.

Még egyszer, érzéssel – brainoiz véleménye

A Blade Runnert a nyolcvanas évek végén, fogékony kölyökkoromban láttam először, egy kicsit düledező moziban, Szárnyas fejvadász címen – elég nagy volt a kontraszt a rendszerváltás előtti vidéki város és a futurisztikus Los Angeles között. De nem csak ez tehetett arról, hogy valahol a film legelején, amikor az égre lobbannak a hatalmas lángok és a repülő autó  alatt feltárul a sötétben izzó éjszakai város, megfertőződtem a jövővel (illetve a noirral, de ezt akkor még nem tudtam).

Onnantól fogva számomra a jövő sokáig egyet jelentett a neonfényes gigametropoliszokkal, az örökös sötétséggel és a szakadó esővel, a lebegő autókkal meg a reklámképernyőkkel. Ami azt illeti, a Blade Runner hangulata olyan meghatározóvá vált számomra, hogy magát a történetet sikeresen el is nyomta. Évekkel később, amikor elolvastam a film alapjául szolgáló Philip K. Dick-regényt, nem is tetszett különösebben. Hiányoltam a zsúfolt városgigászt – a könyvben a túlnépesedés helyett éppen kezd kiüresedni a Föld – az esőt, a szusit és a noir-főhőst. Mindazt, amitől a film működött számomra.

Aztán eltelt közel egy évtized, a hangulat lenyomata viszont élénken megmaradt bennem. Amikor 1995 körül újra a kezem ügyébe került a film, kicsit aggódtam, vajon nem járok-e ezzel is úgy, mint sok más gyerekkori klasszikussal, ahol újranézéskor megtörte a varázst a túlságosan elavult technológia. Ez már a rendezői változat volt, ahol kiszedték Deckard hard-boiled narrációját és megváltoztatták a befejezést, de (ezért vagy ennek ellenére) a film még mindig működött. A város is, a trükkök is, a neon is.

Ráadásul akkoriban kezdtem rájönni, hogy nem én vagyok az egyetlen, akire ekkora hatással volt a Blade Runner. Mint az akkor még zsenge internetre rászabadult user, az egyik első dolgom volt utánanézni kedvenc filmjeimnek, így botlottam bele a Blade Runner FAQ-ba (amúgy a ma napig él és virul). A gyakori kérdések csupa olyan témát boncolgattak, amiből kiderült, hogy egy nagyon lelkes rajongótábor több mint egy évtizeddel később is képes életben tartani a film kultuszát és olyan apróságokat elemezni, vajon mit mondhatott Gaff Deckardnak (már tudjuk: lófá’ nehogymá té vágy a blédráner), elméleteket gyártottak, mi a helyzet a csak emlegetett hatodik replikánssal, az egyszarvús origamival, akkor hány replikáns van, Deckard ember-e vagy android, és tényleg létezik-e a Blade Runner-átok.

1997-ben egyébként, tizenöt évvel az első filmbemutató után – mint a film töretlen hatásának újabb bizonyítéka – újra számítógépes játék készült a Blade Runner alapján, ráadásul nem is akármilyen. Az általában harmatos és ötlettelen filmes adaptációk közül a mai napig toronymagasan kilóg a Westwood produkciója. A Blade Runner kalandjáték a filmhez hasonlóan rengeteg mindenben úttörő volt, például a csodszép ál-3D technológiában, a végig leszinkronizált dialógusokban [újabb fun fact: az egyik hang a House MD tévésorozat Cuddy doktornője] és a szabad játékmenetben. Az eredeti Blade Runner-hangulatot olyan jól sikerült megteremteni a Vangelis eredetijére hajazó zenével, a film alapján épített vagy közvetlenül onnan vett helyszínekkel, mintha játékosként bekerültünk volna 2019 Los Angelesébe. Az illúziót tovább erősítette a film sztorijával párhuzamosan játszódó történet, ahol replikánsvadászként indultunk, mint Deckard kollégája, Ray McCoy, majd a különböző gyilkosságok és rejtélyek kibogozgatása közben kiderült, vajon replikánsok vagyunk-e, esetleg szimpatizánsok vagy megátalkodott andriodgyűlölők. Szintén egyedülálló módon döntéseink függvényében a játéknak több, folyamatosan változó sztorivonala és befejezése volt.

(Ha már kilencvenes évek, említsük meg a Philip K. Dick áldásával készült könyveket is. K. W. Jeter folytatásai sem az eredeti regényt, hanem a filmet vették alapul: a Blade Runner elején lepuffantott szárnyas fejvadász, Holden visszatér, hogy Deckard nyomába eredjen.)

A mítoszt közben életben tartotta a nyomdokain érkező alkotások tömege, a sok könyv, film, képregény, szerepjáték, borítófestmény és ki tudja, mi minden még, amiben egyértelműen felismerhető a Blade Runner hangulata és látványvilága.

Azóta ismét eltelt több mint tíz év, és amikor alkalmam nyílt megnézni a 25 éves ünnepi kiadású Blade Runner változatot, már Blu-rayen, újult erővel tért vissza lelkembe az aggodalom. Az ezredforduló környékétől fogva bámulatos fejlődésen ment át a filmtrükkök, és a fantasztikus filmek különösen elkényeztettek minket az egyre életszerűbb CGI-vel. Vajon most hogyan állja meg a helyét a hagyományos módszerekkel készült klasszikus?

A film azonban még mindig működött. A város, a trükkök, a neonok is. Természetesen ebben nagy szerepe volt annak is, hogy Ridley Scott személyes felügyeletével felújították (néhol bővítették) a kép világot, a trükköket, a párbeszédeket, de ezek mind finomhangolások, a kissé elöregedett megoldások cseréje, semmi radikális betoldásról nincsen szó. Az alapanyag nem kívánt durva beavatkozást.

Ha szeretnénk úgy tenni, mintha ezt a rendkívül szubjektív, dupla örömóda bármi tanulsággal szolgálhatna, akkor az valami olyasmi lenne, hogy a Blade Runner egyelőre valószínűleg kiállta az idő próbáját. Legalábbis ha a két szerzőnek hinni lehet, mind a régi rajongók, mind az újonnan érkezők számára továbbra is ajánlott film, főleg akkor, ha a 2007-es remastered, ünnepi kiadást veszik a kezükbe.