Dan Simmons: Drood

Posted In: Dan Simmons, könyv

drood

Dan Simmons történelmi horror-krimije, a Drood egy irodalmi rejtélyt követve merészkedik a viktoriánus néplélek és a korabeli London gótikus labirintusába, egyúttal remekül idézi meg azokat a Dickens-korabeli időket, amikor az írók még lehettek rocksztárok. brainoiz lelkesedik és ismertet.

 

Kevés dolog piszkálja jobban a szenvedélyes olvasók fantáziáját, mint egy befejezetlenül maradt regény, különösen akkor, ha a szóban forgó mű valamelyik irodalmi géniusz alkotása. Nem véletlen, hogy a világirodalom egyik leghíresebb befejezetlen regényét maga Charles Dickens írta (pontosabban nem írta) meg. Ami ráadásul – és ha úgy vesszük, stílusosan – egy csonkán maradt bűnügyi történet, a The Mystery of Edwin Drood.

Charles Dickens munkásságát – de legalábbis több karakterét és történetét – valószínűleg még az is ismeri, aki soha egyetlen sort nem olvasott tőle. A 19. század angol sztárszerzője egyben a világirodalom egyik legfontosabb regényírója, az pedig a halhatatlanság újabb lépcsőfoka, amikor Dickens mint karakter válik a popkultúra részévé. Többek között a The Mystery of Edwin Droodnak köszönhetően, hogy végre a tárgyra térjünk.

Dickens életének utolsó néhány éve amúgy is remek táptalajt szolgáltat a találgatásokhoz. Az amúgy igen népes családot felnevelő szerző titkos kapcsolata egy fiatal lánnyal, a hipnózis iránt tanúsított érdeklődése, a színházi felolvasóestek bevezetése már önmagában jó regényalap, és ha ehhez hozzávesszük, hogy csodával határos módon túlélt egy vasúti szerencsétlenséget, majd napra pontosan öt évvel a baleset után váratlanul meghalt, akkor máris újabb érdekességek kerülnek a történetbe. Innentől csak egy lépés a befejezetlen Edwin Droodot is belekeverni a képbe. A téma vonzerejét remekül példázza, hogy 2009-ben például két regény is megjelent Dickens utolsó éveiről. Az egyiket (The Last Dickens) Matthew Pearl írta, és amennyire ezt meg lehet ítélni a kritikákból, irodalmi krimiként foglalkozik Dickens befejezetlen kéziratával. A másik Dan Simmons Droodja, ami viszont egy hátborzongató, gótikus történet, ahol a fantasztikum keveredik a történelmi tényekkel. Nem is akárhogyan.

Ez Dan Simmons képességeit ismerve nem meglepő. Kiváló scifijei után az utóbbi időben másfelé fordult az érdeklődése (részletes áttekintésért érdemes a portréra kattintani), és nagy formátumú történelmi személyiségek életét szövi össze a természetfölöttivel. Az első ilyen vállalkozása, a The Terror a 19. századi Franklin-expedíció végzetes útját követte az Északi-sarkra, hogy egy ponton horrortörténetbe csapjon át, és a Drood is hasonló szellemben íródott.

A regény a már említett 1865-ös staplehursti vasúti szerencsétlenséggel indít, drood2és ebből az amúgy is komor kezdésből bontja ki az egyre hátborzongatóbb történetet. Dickens ugyan csodával határos túlélte a tragédiát, de az események mind az egészségét, mind a lelkiállapotát rettenetesen megviselték. De vajon mi köze lehetett mindehhez – és élete utolsó öt évének eseményeihez – annak a sápatag, fekete köpönyeges alaknak, akivel a roncsok és a haldoklók között találkozott? Mibe rángatta bele ez a hátborzongató jelenés, aki egyszerűen csak Droodnak nevezte magát?

A vonatszerencsétlenség kimerítően dokumentált esemény, Droodról viszont csak a Simmons-regény narrátorától, Dickens bizalmas barátjától, (a szintén nem kitalált) Wilkie Collinstól tudunk. Őt viszont annyira megigézi a titokzatos alak, illetve Dickensre gyakorolt befolyása, hogy a válaszok után kutatva bizarr események sorozatába keveredik a nyomasztó londoni alvilágban.

Wilkie Collinsról egyébként érdemes megemlíteni, hogy a viktoriánus irodalom egyik nagyágyúja, az első olyan krimi, a The Moonstone szerzője, amelynek komoly hatása lett a bűnügyi történetek fejlődésére. Tegyük hozzá azt is, hogy Wilkie közben Dickens szerzőtársa és egyben legnagyobb riválisa volt, aki erényei mellett számos gyarlósággal bírt, például fiatalon a rettenetes köszvényére szedett laudánum (ópiumtinktúra) rabjává vált.

A Drood gótikus krimije tehát lassan, de biztosan olyan labirintusba csal, ahol semmi sem biztos, de lehet, hogy minden igaz. A történet végig Wilkie Collins visszaemlékezéseiből áll össze, a hitelét viszont végig maga Wilkie, a saját zsenijétől eltelt szerző ássa alá, akit állandó féltékenység gyötör híres pályatársa miatt, és szinte folyamatos hallucinációktól szenved. Mellesleg egy hátborzongató összeesküvésre és egy keleti kultusz nyomaira bukkan, miközben saját hasonlóan bombasztikus bűnügyi történetét próbálja megírni. Amikor pedig egyszerre bukkannak fel Dickens befejezetlen regényének karakterei és azok hús-vér előképei, a határok a fikciók között végleg összemosódnak.

droodMielőtt bárki azt hinné, hogy valami posztmodern szövegkísérletről van szó, gyorsan tisztázni kell, hogy a Drood szinte letehetetlen könyv, egy történelmi krimi és egy viktoriánus rémtörténet ügyes keveréke. Tökéletesen festi meg a túlnépesedett London ópiumbarlangjait, nyomornegyedeit és a felsőbb társadalmi rétegek szokásait. Dickens utolsó évein keresztül bemutatja a kor irodalmi közegét, a szinte stadionkoncertekre emlékeztető felolvasóesteket – fénytechnikával és elájuló nézőkkel –, vagy a korabeli regényírás fortélyait (a műveket folyóiratokban közölték, folytatásokban, és a csattanónál elvágott fejezetek után rendszeresen tülekedtek az olvasók a szerkesztőségek előtt az új számért).

Simmons ráadásul meggyőzően bújik bele Wilkie Collins bőrébe. Nem mintha meglepő lenne, hogy képes ilyen bravúrra: az már a Hyperion-ciklusból is kiderült, milyen könnyedén váltogat stílusok és műfajok között, és ugyanezt meg is fejelte az Ilium / Olympos duplaregényben, ahol Shakespeare és Homérosz szövegeit idézte meg. A Drood igazi viktoriánus szöveg – veretes, tömör, autentikus, de közben egyáltalán nem nehéz.

A Drood nyugodtan ajánlható azoknak, akik kedvelik a krimit, a thrillert, a horrort vagy ezek egyvelegét. Legjobban talán azoknak fog tetszeni, akik hozzám hasonlóan szeretik azokat a történeteket, amelyek valódi eseményeket ötvöznek fikcióval és természetfölötti magyarázatokat adnak a dokumentált tények közötti hézagokra. Ha a szerző jól végezte a dolgát, onnantól fogva a választott téma mögött mindig ott fog kísérteni a fantasztikus magyarázat. Ami engem illet, Neil Gaiman Shakespeare-rel foglalkozó Sandman-történetei után olyan hétköznapinak tűnik a Szentivánéji álom valódi keletkezéstörténete; Tim Powers Last Callja óta Las Vegas történelmébe látom bele a Halászkirály mítoszát. Dan Simmons pedig a Drooddal érte el azt, hogy egy ideig sem Charles Dickens utolsó éveire, sem félig befejezett regényére nem tudok borzongás nélkül gondolni. Jóleső borzongásról van szó, ezt tegyük hozzá gyorsan.