Scott Lynch fantasy-tolvajeposza kapcsán több szemszögből is vizsgálódunk, ezért brainoiz a történetről szinte szót sem ejtve tesz vallomást a borongós városokhoz fűződő viszonyáról, majd a heptalógiának tervezett opuszok buktatóiról, illetve ezek kikerüléséről mereng.

Cammor délvidéki városa titokzatos, de életveszélyes hely, ahol fülledt levegő telepszik a lagúnákra, langyosan szemetel az eső és iszapszagú köd gomolyog az épületek között. A vén város nem csak földrajzilag megosztott: a koszos csatornák nem pusztán a szigeteket választják el egymástól, hanem a társadalom különböző rétegeit is – az egyik negyedben elegáns paloták pompáznak, a lagúna túlpartján kereskedőházak és márványtemplomok sorakoznak, azon túl pedig a nyomornegyedeket váltja az állott vizű hajóroncstemető. A város egy évezredek óta eltűnt, idegen faj településére épült: a mementóul maradt furcsa, üvegszerű maradványok szervesen beépültek a helyi építészetbe, mint hidak, falak vagy talapzatok, bár a leglátványosabb mind közül a szárazföldön magasodó öt üvegtorony, ezek a felhőkarcolónyi méretű, napnyugtakor belső fénnyel izzó gigászok.

Camorrban él hősünk, Locke Lamora, a könyörületesség istenének akolitusa. A látszat azonban csal, hiszen Locke az akolitus álcája mögött nem más, mint egy kisstílű tolvajbanda vezetője, a város maffiafőnökének, Capa Barsavinak az embere. Vagyis… a látszat tulajdonképpen kétszeresen is csal, mert Locke Lamora az akolitus álcája mögött megbúvó tolvaj álcája mögött nem más, mint a legendás Tövis (ha úgy vesszük, az arisztokrácia kollektív talpában), aki a legendák szerint grandiózus összegeket csal ki a gazdagoktól, hogy véletlenül se adjon belőle a szegényeknek.

Ezzel a felütéssel indít a regény, aminek a történetéről nem kívánok sokat elárulni, legyen elég annyi, hogy sem fordulatokban, sem véresen komoly helyzetekben nem lesz hiány, miközben hősünket követve Camorr legmélyebb bugyraiban és legragyogóbb palotáiban is megfordulunk. Locke Lamora ugyanis éppen élete legnagyobb dobására készül, de hirtelen minden a feje tetejére áll, amikor új játékos bukkan fel a helyi alvilágban… (Akit ennél azért több is érdekelne a sztoriról, olvassa el flynn párhuzamos ismertetőjét.)

Bevallom, első ízben némi gyanakvással néztem a The Lies of Locke Lamora borítóját, de ez kizárólag enyhe fóbiámnak köszönhető, ami a sok kötetre tervezett, világteremtő, újszerzős regények láttán ösztönösen úrrá lesz rajtam. Kifejezetten kedvelem a fantasyt, de elég néhány rossz tapasztalat, pár kínos Tolkien-klón vagy ötlettelen tucathighfantasy a még fogékony ifjúkorból, és öt évvel ezelőtt azon kaptam magamat, hogy G.R.R. Martin Song of Ice and Fire sorozatát is olyan óvatosan cserkészem be magamnak, mint egy különösen ritka vadat, ami váratlanul megharaphat. Az, hogy a Locke Lamora elsőkönyves szerző műve és viszonylag érzékelhető hype ment körülötte (olyan nevek ajánlásával, mint előbb említett G.R.R. Martin), önmagában nem zavart, mert ez Susanna Clarke Jonathan Strange & Mr. Norrellje esetében is így történt, de nem éreztem úgy, hogy átvertek volna a gonosz marketingesek.
Mindezt azért tartottam fontosnak megjegyezni, mert miután hagytam magamat meggyőzni a remek kritikákkal illetett Locke Lamora erényeiről, kiderült, hogy jól tettem. A könyv nem hibátlan – erről még esik szó –, de sikeresen megfogja az olvasót: amint befejeztem, rögtön utánanéztem, megjelent-e már a beígért folytatása. Másrészt igen jól példázza, miként lehet megtalálni az arany középutat a modern fantasyben, ahol az egyik véglet a bizarr és a nehezen befogadható alkotásoké, a másik pedig a rétestésztaként nyúló sagáké a kilúgozott európai középkort idéző világokon. Részemről hidegen hagynak az átlag fülszövegekben emlegetett intrikák, ha már a suta nevű szereplőket is érdektelennek találom, és szeretem, ha egy fantasy jobban kihasználja a fantázia lehetőségeit a sablonvarázslók és a szerepjátékokból ismerős szörnyek szerepeltetésén túl. Elsőkönyves szerzőknél különösen jellemző, hogy nem nagyon kockáztatnak veszedelmes újításokkal, mert vagy a kiadó szorítja rá őket a jól bevált útra vagy maguktól sem jutott eszükbe semmi eredeti.

Scott Lynch fantasyje tehát egy klasszikus világteremtő regény, a hét részesre tervezett sorozat első kötete. (Amúgy mindenki leszokott a trilógiákról? Mi ez a megszállottság a hetesekkel? [Aggodalomra semmi ok, Robin Hobb még tartja magát. − a szerk.]) Nem a függelékkel és táblázattal súlyosbított változat, hanem az, ami rögtön a mélyvízbe hajítja az olvasót, hogy aztán fokozatosan tisztuljon a kép. A megoldás az előnyei mellett egyértelmű hátrányokkal is bír, például a világ alapvető politikai-történelmi viszonyai csak úgy középtájon válnak egyértelművé, pedig már az elején sem ártott volna érteni pár apróságot. A könyvajánlók egyébként következetesen swashbuckling adventure-nek titulálják a regényt; eltekintve attól, hogy nekem ehhez némi kardozás és csilláron lengedezés sem ártott volna, a Locke Lamora inkább a Fantomas és az Arséne Lupin nyomdokain halad, amikor a kifinomult ízlésű tolvajokat választja főhősnek, akik pazarul felszerelt búvóhelyükön gyakorolják a teljes átváltoz(tat)ás mesterségét.

A helyszín és a főhős személye az előbb említett arany középút garanciája, vagyis mindkettő pontosan annyira ismerős máshonnan, hogy ne tűnjenek sokkolóan újszerűnek, viszont rengeteg ötletes apróság teszi őket valóban érdekessé. És tegyük hozzá, hogy Lynch jól ír, ami nem elhanyagolandó szempont.

Nézzük a hátteret, ami elsőre úgy fest, mintha a szerző lelkesen összedolgozta volna kedvenc egzotikus darkfantasy-városait. Jelzem, engem könnyedén le lehet venni a lábamról egy borongósabb metropolisszal, ezért a regény alapvetően jól indult nálam. Velence lagúnái számos szerzőt megihlettek már, nem véletlenül, és a trükk itt is működik: az előképéhez képest amúgy jelentősen megnövelt Camorr vonzóan öreg, dohos és titokzatos. Felsejlenek még Fritz Leiber Lankhmarjának sós köddel megült utcái és tolvajklánjai is, a Perdido pályaudvar Új-Crobuzonjának grandiózus építményei, kötélpályái és kihalt roncsnegyedei, még egy kis Gene Wolfe is akad talán… ennek ellenére Lynch egyedi monstrumot épített, ahol a kezdeti áthallások után már nem gondolkodunk az előképeken, hanem úgy sétálunk a sötét vizű lagúnák mellett, mintha otthon lennénk.

Ugorjunk a főszereplőre, Locke Lamorára, aki alapvetően egy szimpatikus gazember. Már amíg mások kárára követi el fondorlatos szélhámosságait. Locke az eszével, nem tőrrel dolgozik, elegáns és ravasz, tehát a gentleman thief archetípusa, ennek minden hátrányával is – nem mondhatnám, hogy különösebben belelátunk Locke lelkébe, aki ráadásul többé-kevésbé megmarad annak, akinek a történet legelején láttuk, pedig nem kevés szemétséget követnek el vele szemben…

Ha már a történetszövésnél tartunk, érdemes pár szót ejteni a cselekményről is. A The Lies of Locke Lamora ezen a téren teljesen rendben van, bár rendelkezik az első regényekre jellemző enyhe aránytévesztésekkel is. Ahhoz képest, hogy ez egy pörgős swashbuckler-regény, az eleje eléggé lassú és helyenként kicsit elcsúsztak a drámai csúcspontok, a világ sajátosságait bemutató flashbackek pedig hajlamosak éppen akkor érkezni, amikor a következő fejezetben pontosan a tárgyalt háttérinformációra van szükség az érthetőség kedvéért. A szereplők motivációi majdnem végig életszerűek, éppen ezért feltűnő az néhány eset, ahol hirtelen nem egészen világos, miért is döntenek úgy, ahogyan (hacsak azért nem, mert a plot enélkül nem menne tovább). Ezek az apró hibák számomra nem rontották el a regény élvezetét (bár mennyivel jobb lett volna, ha nincsenek benne), és egyébként is sok minden megbocsátottam Lynchnek azért, mert nem kíméli a főhősét – ráadásul sikerült elérnie, hogy egy idő után szívemből drukkoljak Lamorának.

A Locke Lamora a hátteret színesítő apróságok miatt különösen élvezetes. Érezni rajta, hogy az esetleges áthallások ellenére sem sablonvilág, mert sokat gondolkodtak rajta (nagy eséllyel számít a hozzáállásban, hogy Scott Lynch korábban szerepjátékokhoz írt anyagokat). Külön jó pont, legalábbis nálam, hogy Lynch merészeli arra használni a fantasyt, amire nagyon alkalmas: az érdekes, hétköznapi csodákra, amelyek itt mágia helyett az alkímia engedélyezett vagy éppen feketén művelt művészetének köszönhetőek (a varázslók rendkívül ritkák és szó szerint életveszélyesek), akár a gasztronómia területén (hihetetlen ételek és italok), akár a botanikában.

A The Lies of Locke Lamora a fent említett apró hibák ellenére vagy azokkal együtt is nyugodtan ajánlható azoknak, akik kedvelik a borongósabb, realistább, de azért heroikus fantasyt. Persze ízlések és pofonok, ha már világteremtő fantasyk indító köteteiről van szó, akkor nekem személy szerint a Jonathan Strange & Mr. Norrell inkább favoritom, de valószínűleg maga az összehasonlítás is felesleges. A Camorron túl felsejlő világ pedig tűnik annyira ígéretesnek, hogy érdemes legyen jobban megismerni a sorozat következő részeiből.