Neil Gaiman

Gaiman jó. Egész egyszerűen nem csak az írásai által ejtett ámulatba, hanem hús-vér emberként is igazán figyelemre méltó. Azt azonban sajnálom, hogy – érzésem szerint – nagyon halad a popularitás felé (akarva-akaratlanul), kezd egy kicsit divatba jönni. Furán hangzik, de számomra annál izgalmasabb egy író/alkotó/művész, minél inkább a szubkultúrák lovagja.

Nem értettél félre semmit. Én fejtettem ki magam bután. Shakespeare-t szeressük, de személy szerint nem tartom oly izgalmasnak, mint mondjuk (hasamra ütök) William Blake-t. Az, hogy valaki mennyire jó, nem egyenlő (számomra) azzal, hogy mennyire izgalmas. De ettől eltekintve a ‘jó’dolgokat is szeretem. Sőt…! Csak ami szubkultúra, kevesen ismerik, kevesebb a rajongója és ezáltal igazi élményszámba megy egy-egy felismerés ‘ jé, te is ismered Gaiman-t?’. Míg ha már populáris akkor már meg sem ütközik az ember, ha feldobják az említett író nevét. elvész a varázsa – nálam.
kacifántosan fejeztem ki magam (nehéz eset vagyok).

(például mennyivel jobb volt, mikor a szerepjátékokat még csak eredeti hobbiként az asztaltársaságok ülték meg alkalmanként, most meg már az utolsó üres konzoljáték is az rpg-ből átvet ‘experience-fejlődés-szisztémát’ használja…brr)

Shakespeare (v. bárki) “izgalmasságát” szerintem is csökkentheti, amikor “tömegcikké” válva egy bizonyos aspektusa állandó jelleggel az ember orra alát tolatik (aka a “vízcsapból is XY folyik). Ilyenkor érdemes beleásni magát az illető mélységeibe, és szerencsés esetben kiderül, hogy ami a “tömegcikk” belőle, az csak minimális része az egésznek.

Én úgy tudom, hogy a világ egyes részein teljesen bevett szokás dedikálós turnékra járni és leereszkedni a tömeg közé, hogy vigyék a könyvet. Ezt csak felénk tartják büdösnek egyesek, “mer az irodalom az nem áru”.

A Fragile Things-ben egyébként vannak erősebb és gyengébb novellák is, valóban, de hát valahogy több lehet az emberben az ihlet huszonéves éhező londoni művészként, mint korosodó amerikai apukaként.

diane,

igen, igazad van. valahol elszaladt alattunk a ló a témában. a kommentem csak annyi volt ehhez a cikkhez, amit elsőnek írtam. Gaiman rulzz!

Ömmm, Shakespeare-t csak hasraütésre írtam, lényegében bárkivel, aki népszerű, és értékes, behelyettesíthető. Igazából én csak az írói érték és az ismertség/népszerűség (ismeretlenség/népszerűtlenség) összekapcsolásán húztam fel a szemöldökömet, mert az ilyesmiben valahogy mindig enyhe sznobériát érzek. De közben rájöttem, hogy most nem erről van szó.

szvsz nem az a gond Gaimannel, hogy hat-e rá a népszerűség vagy sem (és hogy ehhez hogyan kapcsolódik Shakespeare), hanem az, hogy lapos lett. lehet, hogy ebben tévedek, mert csak az Amerikai istenekig tudtam nyomon követni a munkásságát, de az már annyira kritikán aluli öntetszelgés volt (á la All Tomorrow’s Parties), hogy sajnos nem bírtam megadni a további bizalmat. Gaimanben van valami nagyon finom, kicsit puha és akaratgyenge, mégis mélyre hatoló mesélő erő, de az általam ismert művei közül ez egyedül a Sandmanben jön elő igazán tisztán. Nem tudom, miért. A Sandman annak idején reveláció volt: mintha megtanította volna, hogy van még csoda, van még fantasy. G további műveiből hiányzik ez a reveláció, legalábbis számomra. És hát tényleg van a mesterben egyfajta simulékony beképzeltség, ami nem teszi szimpatikusabbá a műveit. De hát ez Gibsonnál is ugyanúgy előjött, vlsz. minden kult-írónál előjön, aki belefullad a saját hype-jába.

razor: a book signing az angolszászoknál tényleg bevett intézmény, de pont azért, mert tisztán kapitalista céljai vannak. És hát van olyan szerző, aki nem megy book signing tour-ra (pl. Salinger), vagy ha megy, akkor azt elég radikálisan csinálja (ld. Bret Easton Ellis: Holdpark).

Lehetséges; a PR-t már nem ismerem. Az All Tomorrows szerintem ultragyenge, az Idoru szintén egy vicc, a VL pedig egy viszonylag langyos Neurománc-klón. Persze, Gibsonban konzisztensen zseniális az, hogy fog valamilyen félig elképzelt kulturális artifaktot (mint a Híd, vagy a CZ-ban a művészkedő AI kreálmányai; a PR-ban is mintha lenne ilyesmi), és arra valahogy felfűz egy egész valóságot, de ennek a stratégiának az ereje nem mindenhol ugyanakkora. Az első trilógia minden pozőrségével együtt mégiscsak (ismét csak ezt tudom mondani) revelatív volt — olyan módon, ahogy a második trilógia nem az, és az alapján, amit eddig olvastam róluk, a PR és az SC sem az. Lehet, hogy azok: szívesen hallanék róla, hogy miért. De egyelőre nagyon erős bennem az a benyomás, hogy Gibson – ugyanúgy, mint Gaiman – wannabe-ként és ismeretlenként hirtelen megelőzte a korát, azóta pedig elégedett pöffeszkedés kíséretében kullog utána. Hasonló történt egyébként a Metallicával is. Nagyon nehéz pszichológiailag elviselni a szupersztárságot (ismét csak ld: Holdpark), és szerintem egyik G-nek sem sikerült. Lehet, hogy Gibson továbbra is csípőből vet oda olyan félmondatos leírásokat, melyek hallatán Chandler sírva csókolgatná a koporsófedelét, de a korszellemet, vízióiban, már rég nem előzi meg. Szerintem. Szép dolog a kortárs kultúraértelmezés, de filozófusnak, létértelmezőnek Gibson és Gaiman is rettenetesen naivnak tűnik: nincs semmijük, csak a stílusuk. Nincsenek igazán ütős belátásaik. (Mik az SC ütős belátásai korunkkal kapcsolatban? – kérdezem tudatlanul. Az, hogy a nukleáris terrorizmus veszélyes?) Ha kiveszed a prózájukból a vizionalitást, akkor elég kevés marad, márpedig az outputjukból szvsz csak a Neurománc-trilógia ill. a Sandman volt (minden pozőrségükkel és esetleges egyenetlenségeikkel együtt) igazán vizionárius.

Gaimant illetően egyetértek rampionnal: a Sandman óta valahogy nincs elgondolkodtató, inspiráló mélysége az írásainak, csak kiváló – ám a durva kontraszt miatt pont a tartalmi gyengeségre rávilágító – stílusa.
Ennek a hátterében állhat akár az is, hogy aki széles olvasói réteget akar sikeresen megszólítani, annak egyes területeken engednie kell, akár öntudatlanul is, ha el szeretné kerülni, hogy a közönsége elforduljon tőle – és G.-nél ilyen terület lett a történetek mélysége. Már nem meri megkockáztatni, hogy komoly agymunkát várjon el az olvasóitól, megelégszik felszínesebb történetekkel, karakterekkel, közérthető kulturális elemek és referenciák nem túl merész remixelésével. Ezzel persze lemond a rampion-féle töprengőkről – ami a közönség megoszlását tekintve valószínűleg a kisebb veszteség. Kontrasztot adó, kortárs ellenpéldaként Pelevint hozhatnám fel, aki egy másik olvasói rétegről mond le: azokról, akik a stílust kedvelik ugyan, ám nem hajlandóak az íróval együtt avagy az ő ellenében beleveszni a történeteibe szőtt, felismerésekre inspiráló, de azokat jobbára nem készen tálaló mélyfilozofálásba. Persze, ízlések és pofonok, de ha én látványos ám felszínesebb, azaz gaimani, és nem pelevini időtöltésre, történetekre vágyom, akkor inkább valami releváns zsánerű filmet nézek, amiben kevesebb idő alatt ér egységnyi “stiláris dögösség”: intenzívebb az élmény, és több időm marad másra.
Gaiman felszínessé válásának emellett lehet az is oka, hogy írósztárként már nincs kellő rálátásra az olvasói, azaz a tömegek életére, az őket foglalkoztató hétköznapi, eleven problémákra. Más világban él, s csak ez az út maradt a történetei számára is, ha relatív hitelességre pályázik: térben és időben egyre távolabbi világokba vinni a cselekményt, amit aztán a referencia-keret homályossága, elrugaszkodottsága miatt egyre egyszerűbb szinten kell tartani.

Gibsonról nincs jelenleg véleményem, mert rettenet régen olvastam tőle bármit, és az a fura helyzet, hogy bár egykor trú rajongó voltam, most már csak késztetést sem érzek az újabb kötetei beszerzésére. Pedig lehet, hogy jók.

Marvin: a Sandmanban még volt valami, ami azután eltűnt. Szubtilis szimbólumok, vizionárius megnyilatkozás, meg minden. Ott se mindig, de szerintem azért volt – persze ez (mint ahogy ez az egész) egyén kérdése: kit mikor, milyen fogékonyan ér milyen téma felvetése, milyen kulcs stb. Ebből következően természetesen megeshet, hogy a filozofálni vágyó rajongók olyan elemeknek is okkult jelentőséget tulajdonítottak, amelyeket az író (kezdetben) valójában véletlenszerűen szórt be. Ezen a vonalon jó messzire el lehetne menni, író, olvasó(k) és szöveg viszonyát boncolgatva.

Ami a nagy ember világát illeti: ez a lényeg. Hogy – a te karakán megfogalmazásoddal élve – vélhetőleg neki is egyre kevesebb fogalma lehet arról, mi mozgatja meg az olvasóit, és nem csak a nyugat-balkáni prolikat, hanem a többséget, aki egyszerűen nem sztár és nem abban a világban él, amiben ő.

A Pelevin-féle “elmélkedés a lét és az észlelés természetéről” kategória azért elég sok mindent lefed, elég sok irányba továbbmutat. Én legalábbis így látom.

(A szerzők listáján csak azoknak a neve olvasható, akiktől már jelent meg régi v. új cikk az endless v2-n – de aggodalomra semmi ok: előbb-utóbb minden régi, v1-es cikkünk átkerül a v2 alá is, ergo minden szerzőnk felkerül a listára. Ha új anyagot küld, akkor pláne. )

Pár dologban nem értek teljesen egyet mélyen tisztelt kollégáimmal az endlessben.

Az nyilvánvalóan a Sandman nagy erénye, hogy sikerült neki szimbólumokkal bőven ellátott, mélyebb vagy plusz tartalommal bíró műnek lennie (mondjuk bármennyire is imádom, inkább úgy fogalmaznék én is, hogy olyan mű, ami rabul ejti az embert, és nem tudom, mennyire filozofikus vagy sem), és ebből a szemszögből tényleg mások G. későbbi dolgai, tehát itt egyetértek az előttem szóló diane, rampion és whoisnot kollégáimmal, de nálam ez a Sandman plusza, nem a többi mínusza, és részemről a többit is nagyon kedvelem. De talán egy Sandmant az ember egyszer ír az életében.

Viszont a többször elhangzott simulékony beképzeltség és szupersztárság kicsit túlzásnak tűnik. 2001 óta követem G. blogját meg publikus megnyilvánulásait, ami persze lehet manipulatív és megtévesztő, tudom jól, de ez áll az átlagos olvasó rendelkezésére: és úgy érzem, éppen vele szemben elég igazságtalan ez a kijelentés (azt pedig, hogy az Amerikai istenekben hol van kritikán aluli öntetszelgés, el nem tudom képzelni, de tényleg érdekelne). Furcsa nekem az a kijelentés is, hogy a Sandman után elkezdett a tömegeknek írni, hiszen éppen a Sandman választotta a „populáris” képregényműfajt, plusz a mai napig G. legnépszerűbb műve és a regényei sikere nagyban azoknak köszönhető, akik a Sandman után átnyergeltek a prózájára.

Azt nem egészen értem, miért kellene Gaimant éppen Pelevinnel összehasonlítani (azon kívül, hogy whoisnot nagyon kedveli Pelevint), számomra a két szerző nem egy kategória, és ezzel sem egyiket, sem másikat nem kívánom sem fel- sem lehúzni. Csak nem hasonlítanám őket össze.

(Ha már így előjött, én például mostanában az egyébként kedvelt Pelevinnél érzek laposodást, amivel minden könyvében ugyanazokat az összetevőket dobálja halomba, ami egyrészt kezd unalmas lenni, másrészt mintha hagyná, hogy az olvasói a művészi érthetetlenség ködében a szerintem kissé törpe növésű mondanivalót – vagy hiányát – lássák óriásnak. De ugyanaz a szubjektív patthelyzet ez, mint a művészfilmeknél…kinek művészet, kinek vakítás.)

Egen, hát minden szubjektív, még a szubjektivitás is. De jobban örülnék, ha konkrét érvek kerülnének elő. Milyen módon filozofikus Pelevin? (Egyébként már rég esedékes lenne egy átfogó Pelevin-rivjú.) Milyen módon filozofikus a Sandman? Szerintem több értelme van, ha megpróbáljuk megnevezni a dolgokat, nem azért, hogy egymás orra alá dörgöljük az okosságunkat, hanem mert egymás élménykészletei csak ez alapján válnak megérthetővé. Én bármelyik szerzőről kész vagyok elhinni, hogy félelmetes lelki és gondolati mélységek tárulnak fel a műveiben, de ha nem hallok érveket, akkor óhatatlanul is megmaradok a jelenlegi tuskó állapotomban. De ahol nem vagyok tuskó (pl. a Sandman esetében, amit én is nagyon mélynek érzékelek), ott sem feltétlenül tudom magamtól megfogalmazni ezeket a dolgokat, mert nem foglalkoztam eleget az adott művel.
Ami Gaiman mint ember gyalázását illeti, valószínű (sőt, brainoiz kommentje után szinte biztos), hogy alaptalan volt részemről; talán puszta irigységből fakadt, nem tudom. Az alapélményem ezzel kapcsolatban a Stöki-féle indexes interjút;, ami interjúként zseniális, de a személyiség, ami kibontakozik belőle, hm, nem is tudom. Van benne valami ellenszenves. De ez tényleg teljesen mellékes, sőt, pitiáner komment.
Esztétiai kritikaként viszont továbbra is fenntartom, hogy pl. az Amerikai istenek öntetszelgés. Miért? Azért, mert olyan, mintha a Kindly Ones egy felejthető lábjegyzete lenne. Van benne pár feltoluló hangulat (azok a bérházban élő szerb vagy milyen istenek pl. igen fílingesek), de amúgy leginkább az ragadt meg belőle, hogy Gaiman kenetteljesen hypolja Hérodotoszt. Gondolom Floridában nagy szám, hogy valaki Hérodotoszt olvas. Ez megintcsak a pitiáner vonal, de ez is azt jelzi, hogy maga a sztori nem tudott annyira hanyattvágni, hogy ne az ilyen kis apróságokba kezdjek belekötni.