Metróalagútban kószáló emberek, posztapokalipszis és stalkerhangulat, megfűszerezve egy kis misztikával és oroszos ízzel. Vid ismertetőjéből megtudjuk, mitől ketyeg jól egy világvége után játszódó regény.
•

Glukhovsky regénye először az interneten jelent meg még 2002-ben: írója vagy eleve a netre szánta, vagy önbizalomhiány miatt nem mert kiadóknál kilincselni vele, esetleg már sok kiadó elutasította (ez vélhetőleg már sosem fog kiderülni), mindenesetre hatalmas ováció fogadta, így 2005-ben végül papírformában is megjelent, számtalan nyelvre lefordították, ráadásul számítógépes játékot is készítettek belőle.

A játékra (ha már így szóba került) nem is pazarolnánk sok betűt, mivel a regényhez képest – ami véleményem szerint a posztapokaliptikus művek között az egyik legjobb – alig nyújt bármi érdekességet az egyszeri játékosnak: randa grafika és összefércelt sztori jutott neki, és legfeljebb akkor lehet érdekes, ha nem olvastuk a regényt, ellenkező esetben az ember csak kapkodja a fejét, ha pedig  végül megbékélt a sorsával, akkor is maximum agyatlan lövöldeként játszhat vele. Persze csak azért haragszom rá ennyire (a világ kritikusainak és játékosainak velem ellentétben nagyon tetszett), mert a regény olvasása után játszottam vele, és nagyon felháborított, hogy abból a jó kis alapanyagból ilyen dolgot merészeltek számítógépre vinni.

Szóval miről is szól a regény? Végül csak eljutottunk idáig. Glukhovsky világában a kétezres évek elején kitört a harmadik világháború. Az nem derül ki, mégis miért és hogyan, sőt a szereplők is  alig emlékeznek a régi eseményekre. A bombázás hamar elpusztított mindent, így csak azok élték túl a kataklizmát, akik éppen vagy a metróban ültek, vagy az állomások környékén kószáltak, és nagy szerencséjükre még leértek a mélybe, mielőtt az automatika hermetikusan elzárta volna a metrót a felszíntől. A katasztrófa mindenkit kiirtott odafent, ezért ott már csak mutánsok kószálnak, a lentiek viszont egészen aranyos társadalmakat rendeztek be maguknak az egyes metróállomásokon, ahol csak a vészvilágításban lehet gyönyörködni. Itt nőtt fel Artyom is, könyvünk főszereplője, aki a regény elején útra kel a saját állomásáról, mivel azt gyanítja, hogy valami nemsokára történni fog velük, ráadásul egy Hunter nevű ismerőse (az apja barátja, aki stalker, azaz gyakran feljár a felszínre felszerelésért, amivel túlélhetnek a lentiek) megbízza egy különleges küldetéssel.

Artyom tehát bejárja szinte az egész metróhálózatot, ami nem kis dolog, mivel odalent sincsenek éppen paradicsomi állapotok: nemcsak a patkányoktól kell félni, hanem a többi embertől is. Ráadásul furcsa dolgok történnek a sötét alagutakban, amire magyarázat ugyan nincsen, de aki bizonyos járatokban nem tudja a helyes utat, az tébolyultan kóvályog ki onnan – már ha kikóvályog egyáltalán.

Artyom viszont túlél egy ilyen alagútrészt, pedig ez a lehetetlennel határos, és ennek köszönhetően kerül kapcsolatba egy őrült (vagy nem?) emberrel, aki később sokszor segíti őt őrangyalként. A hős kalandozásai közben az író remekül bemutatja, szerinte mi történhet az elzárt metróalagutakban az apokalipszis után, az olvasó pedig sokszor kedvére borzonghat, majd egyre gyakrabban tűnődhet azon, mi van akkor, ha a sötétségben élő szörnyűségek csak a tíz éve föld alá zárt túlélők képzeletében léteznek? A regény pedig olyan szép választ nyújt a történet végén mindenre, hogy az ember csak ámul. Kissé talán kikövetkeztethető, mi lesz a csúcspont, de mégis meg tudja ragadni az olvasót.

Utaztatós kalandregénynek nagyszerű és elgondolkodtató – habár nem lesz a műfaj klasszikusa (Ray Bradbury Marsbéli krónikák című művét lehetetlen felülmúlni; a társadalom bemutatása miatt ez jutott eszembe a Metro 2033-ról, bár konkrétan semmiben sem kapcsolódnak egymáshoz, a hangulat viszont mégis arra emlékeztetett valamiért), garantáltan le sem fogjuk tenni, amíg ki nem derül, mi lesz Artyommal.

Magyarul megjelent az Európa Könyvkiadónál 2011-ben (Dmitry A. Glukhovsky: Metró 2033). Oroszul 2009-ben jelent meg a folytatása, a Metro 2034.

Linkajánló:

A szerzőről