rant.jpgA Harcosok klubjának örök kultszerzője megint nem aprózza el, és a történetekből szőtt történetében túlnépesedett disztópiát, harapásfétist, vírust és mérgeket mixel orrbavágós prózává, ami lehetne scifi is meg nagyon modern irodalom, márhanagyon akarunk egyáltalán kategorizálni. Rorimack viszont nem skatulyáz, inkább ismertet.

•

Palahniuk megint megcsinálta. A Rant nem csak jó regény, de az elmúlt évek egyik legizgalmasabb scifije is egyben. És hogy mennyire aktuális? Amikor a gyilkos pókok európai térhódításáról olvasunk, valahogy nagyon is közelinek tűnik a Rant jövője (múltja?).

A regénynek már a borítója is impozáns: így kell eladni valamit. A címlapon egyetlen R betű, és valami fura, összetört szív és semmi más.

rant.jpg

De persze a lényeg maga a szöveg, a riportregény egy képzelt disztrópiából, ahol a túlnépesedés két műszakba szorította az embereket. A nappal világa mögött ott az éjszaka, a maga népével, a kettő között pedig fegyverekkel ellenőrzött kijárási tilalom.

Szereplők tucatjainak elbeszélésből áll össze a kép; hazugságok, félreértett igazságok és legendák szövedékéből. Így ismerjük meg a városba szabadult legendát, Rantot, aki egyik nap csak megjelent, kátránytól fekete fogakkal, kopogós aranyakkal és vad, fékezhetetlen, vírus hajtotta vággyal, hogy felélje maga körül a világot.

A Crash törésfétisizmusa keveredik a Vissza a jövőbe időutazásával, és már ez önmagában is elég lenne egyetlen regénynek, Palachniuk nem aprózza el: Rant ugyanis nem csak a hétvégi ütközési versenyek egyre abszurdabb szubkultúráját rázza föl, de hála harapásimádatának és az állati mérgek iránti vonzódásának, hamarosan egy újfajta betegség terjesztőjévé is válik.

Rant a maga sebhelyeivel, különös múltjával a tökéletes szerető: állati szaglása, angyali érzékenysége pókméreg indukálta, órás merevedésekkel párosul. Hiába a gyógyíthatatlan, őrületbe rántó veszettség, szeretői (és vannak elegen) boldogan halnak utána, olyannyira, hogy hamarosan globális válsággal van dolgunk.

Ami nem öl meg, erősebbé tesz – ez az elv élteti Rantot, de csakhamar kiderül, hogy ez sem elég: hiszen akit megölhetsz, még erősebbé tehet. És a szóbeszédek, legendák köréből kibontakozik egy új mitológia, ahol mindenki saját maga Zeuszává válva legyőzheti Uránuszát, Buddhává lényegülve kiléphet a körforgásból, magával rántva létének még az emlékeit, de lehet, hogy mindez csak önáltatás, mert nem akarjuk elfogadni, hogy előbb-utóbb ott végezzük mi is az országút szélén, tüdőnkben aluminiumrúddal, torkunkban sós, keserű vérrel.

A regény különlegessége, hogy története nincsen – ami van, azt minden egyes olvasásakor mi rakjuk össze magunkban Ezért lehet, és érdemes nem csak el- de újraolvasni is, az utolsó sorig, hiszen CP még az utolsó lapokon is brilliroz, négy szám elég neki, hogy feje tetejére állítsa addigi összes elképzelésünket nem csak a regényről, Rant legendájáról, de saját világunkról is.

Rafinált, öreg időpókként fonja Palahniuk az események keszekusza hálóját, a végeredményre sem lehet panasz: a Rantba jó beleragadni.