The sheriff is back in town, avagy rampion, az endless egyik alapító atyja lerántja a leplet hosszas eltűnésének okairól. Kemény szavak, kíméletlen trónfosztások, illetve régóta hanyagolt esszé-rovatunk feltámasztása. Mint minden vélemény, ez is szubjektív és nem az endless stábjának kollektív véleményét tükrözi. Legfeljebb majd a többiek is kifejtik kommentben, mit gondolnak, amire egyébként minden olvasónkat csak bátorítani tudjuk. Gaiman, Gibson, Moore és mások a célkeresztben.
•
Hadd ejtsek pár szót arról, miért nem írok évek óta az endlessre. Önmagában ennek semmi jelentősége nincsen, és fölöslegesnek tartanám felhívni rá a figyelmet. (Hadd hívjam fel inkább a figyelmet brainoiz lankadatlan szerkesztői erőfeszítéseire, melyekkel az utóbbi években életben tartotta a honlapot.) De hallgatásomnak oka van, és az a benyomásom, hogy többen hasonlóképpen éreznek, mint én. Vitaindítóként tehát érdemes felvetni pár gondolatot.
A tény: évek óta nem találok olyan „endlessre kívánkozó” művet, ami izgalomba hozna. Az endless eredetileg a progresszív fantasztikum iránti közös, olthatatlan lelkesedésünkből született, melyet Gaiman védőszárnyai alá utaltunk. Tisztességgel nekiláttunk feltérképezni a nyugati underground fantasztikumot, és ma már a cikkírók második-harmadik generációja gyűjtögeti itt a kuriózumokat. De valami mégis elveszett. Továbbra is megosztjuk kincseinket, de már nem gondoljuk, hogy varázstárgyak lennének. Szépek, kedvesek: a rossz élet búfelejtő kellékei.
Úgy látom, hogy a fantasztikum, amin felnőttünk, amit szerettünk, megvénült. Erejét és lendületét vesztette – önismétlő lett, pöffeszkedő és dekadens. Nem tudta megvalósítani önmagát, ígéretei marketing-szlogenekké silányultak, látnokai pedig bérsámánokká vagy zsebprófétákká. Érdemes áttekinteni néhány életpályát.
• William Gibson
Gibson a kilencvenes évek elején maga volt az isten. Az első sci-fi író, aki meglátta, sőt, maga teremtette a jövőt; a zeitgeist-hacker, aki a kortárs psziché legmélyére ásott a kiborglétről szőtt minimalista cselekmény-esszéiben. A gibsoni jelen-jövő egy végtelen transzcendencia ígéretét hordozta, mely – úgy tűnt – egyesíti Clarke kozmikus látomásait a megtestesült, érzéki csodával. (Ennek legpontosabb képi megjelenítése talán az Innocence katedrálisa.) Mindenki lélegzetvisszafojtva várta, hogy a Neurománc-trilógia és a Virtuálfény (aka. Neurománc 2.0 béta) után mi következik. És mi következett…? Gibson elhitte a talpnyaló kritikusoknak, hogy ő nagy kortárs amerikai prózaművész, és sorozatban ötször megírta ugyanazt a regényt, egyre jobban belecsúsztatva a kiberjövőt a marketingjelenbe. Ezzel állítólag azt szimbolizálta, hogy a világunk tényleg olyan, amilyennek ő huszonöt évvel ezelőtt megálmodta, de egy másik, legalább ennyire érvényes perspektívában azt szimbolizálta (sőt, nemcsak szimbolizálta, hanem bizonyította is), hogy huszonöt éve egyetlen épkézláb új ötlete sincs. Pénze viszont annál több – jó neki.
• Alan Moore
Moore kezdettől fogva korszakalkotó zseninek képzelte magát, és amíg ezt mások nem hitték el neki, sikerült is rendes történeteket kiizzadnia. De underground hírnevével egyenes arányban erősödött egyrészt arroganciája, másrészt az a meggyőződése, hogy egy képregényt nem a sztori, hanem a bornírt módon az olvasók pofájába tolt Mondanivaló tesz érdekessé. A szórakoztatóiparral való intenzív kapcsolat az érzékenyebb lelkű szerzőkből hajlamos paranoiával párosuló kisebbrendűségi komplexust kiváltani, és ez a filléres comicokat gyártó Moore esetében sem volt másképp. Mániája lett, hogy neki túl kell lépnie a médiumon, különben pondró kis szuperhős-bértollnok marad. Úgyhogy eszmélése óta nem csinál mást, mint folyamatosan túllép a médiumon, vagy a szájbarágós műbaloldali politizálás (V for Vendetta, Watchmen), vagy a misztiko-bullshit (From Hell, Promethea), vagy az enciklopédikus igyekezettel súlyosbított posztmodern kikacsintgatás (Top Ten, League of Extraordinary Gentlemen) felé. Ha a csillagok állása megfelelő, az eredmény igen jó – de sosem a fontoskodó körítés miatt jó, hanem mert Moore-nak épp nem sikerül kipusztítania magából a mesélői őserőt. Az utóbbi időben sajnos ez egyre gyakrabban sikerül neki, és emiatt különösen feltűnő, hogy a szuperhős-műfaj elhagyására tett állandó kísérletei ellenére totálisan rabja a műfajnak.
• Warren Ellis
Ellis valószínűleg Moore árnyékában él, és abban reménykedik, hogy a fragmentált hipervalóságok kavargatásával és a techno-savvy kvantumhablával még Moore-nál is nagyobbat tud majd mondani, de anélkül, hogy valaha is tisztáznia kéne, pontosan mit mond. Ellis maga az ösztönös posztmodern: Moore-ral ellentétben nem kényszerül exkavátorral helyet csinálni a mondanivalónak, mert eleve nem akar mondani semmit, csak hip módon recirkulálni a comics múltját. Emiatt ő is a szuperhős-paradigma rabja (a Planetary annak krónikája, ahogy nagy lendülettel elhagyja a műfajt, majd az érdektelenség sekély, barna tócsájába placcsanva visszaérkezik hozzá), de ez nemigen zavarja. Mivel képtelen szájbarágós lenni, sokkal könnyedebben formál a témáiból élő és érdekes történeteket, de ha nincs mellette egy lelkes, vizionárius grafikus, lesüllyed a rutinhoz, a legjobb alapötletei pedig pont akkor pukkannak ki, amikor epikus szintre kellene emelniük a cselekményt (l. Planetary és Transmet).
• Neil Gaiman
Gaiman a legnagyobb csalódások egyike. A Sandman a kilencvenes évek közepén maga volt az élő csoda: a kiáradó fantasztikum, a képregény újjászületése, az emberi mítoszkincs feltámadása egy mágus kezei között, aki a mindennapok melankóliáját az időtlen sorskérdésekkel tudta egybefonni. És hogyan ígért rá a mester erre a káprázatos indulásra? Természetesen brandet csinált önmagából, és gyönyörűen kicsiszolt, teljességgel középszerű meseregények sorában fosztotta ki saját fiatalkori álmait. Lubickol a kedves, simulékony mondatokban, és újra meg újra elmeséli, hogy a gyerekkori szorongásaink, érdektelenségbe hulló köznapi életünk rezdülései mögött bizony ott van – a Sandman világa, amit egyszer már megírt. Ahogy a Sandman-figurából kipárolgott a darkos angst, nem maradt a helyén semmi, csak egy bánatos tekintet és pár kövér előleg-csekk a következő regényre.
• China Miéville
Miéville volt a korai kétezres évek faszagyereke. Varázslatosan pöffeteg prózájával megmámorított mindenkit, akit zavart a gibsoni ön-mumifikáció vagy a Gaiman-féle ügyes selfmarketing. Sajnos Miéville tudta is magáról, hogy faszagyerek, ezért feltételezte, hogy minden, ami kiömlik belőle, eleve tökéletes és forradalmi. A Perdido és a Scar is egy hallatlanul monumentális, punkos, neogót hipervalóság felé tapogatózik, de az önkontroll hiánya miatt mindkettő az elátkozott regény-féltéglák mocsarában végzi. Miéville debütáló regényei azt bizonyítják, hogy a special FX próza és a beteg fantázia nem helyettesíti a releváns karaktereket és az értelmes cselekményt. Erre láthatólag a szerzőjük is rájött, de a lehiggadt Miéville-ből már nemcsak a pöffetegség, hanem a látnoki őserő is hiányzik. Ügyes kismesterré változott, aki besorolta magát a gaimani overgroundba. (Ezzel sajnos retrospektíve átértékelte saját korábbi teljesítményeit is. Bár a Perdido megjelenése idején nagyobbat ütött, mint bármilyen hallucinogén, varázsa hamar elbomlott a mámor utáni napfényben. Miéville-nek három trükkje van: hangulatos szavakat tud kitalálni, nagyon érzékletesen ír le filmes special effekteket, és hatalmasra tud felnagyítani olyan dolgokat, amiket nem láttunk még ilyen nagyban. [Pl. New Crobuzon a burjánzó steampunk metropolisz túlhajtott változata, a Scar csúcsjelenete a kalandfilmek vízesés-snittjeinek XXL-es újramesélése.] Ezek a momentumok olyan érzést keltenek, mintha valami egészen új világgal találkoznánk – pedig elég egy gyors gondolatkísérlet, hogy megállapítsuk: a Perdido filmen nem feltétlenül nyújtana semmi szokatlant. Látnánk egy nagyon nagy steampunk várost, mindenféle szörnnyel és special effektekkel. Az egyetlen újdonság az lenne, amit a rendező – Miéville-től függetlenül, és rajta túllépve – kikever az alapokból.)
Ha öt zseni ekkorát hasalt, annak rendszerszintű okai kell hogy legyenek. Az utóbbi években – az endlesst olvasva az a benyomásom – epigonok hada élősködik azokon az ötleteken, melyek eredetijét a Gibson–Miéville tengely mentén, vagy legalábbis annak közelében kell keresnünk. Csakhogy ha eközben maguk az úttörők is saját epigonjaikká váltak, ott alighanem egy egész műfaj került válságba.
Hogy a válságnak pontosan mi az oka és hova vezet, arról ezúttal nem spekulálnék, mert már így is elég szószátyár voltam. Két megfigyeléssel zárnám a töprengést:
1) A fantasztikum megjelenítésének létezik egy művészkedő vonulata, ide tartozik pl. David Lynch, Bret Easton Ellis és Viktor Pelevin (no meg ősképként Borges). Véleményem szerint ez a vonulat éppúgy nem tartozik a valódi fantasztikumhoz, ahogy az Egy kiállítás képei c. Muszorgszkij-mű sem tartozik a képzőművészethez. Épp ezért a válságból kivezető útként sem tudom értelmezni, amit a szóban forgó szerzők csinálnak.
2) A mai magyar kamaszoknak az a része, aki fogékony a fantasztikumra, a mangáért és animéért, azaz a keleti fantasztikumért rajong. A keleti és nyugati fantasztikum között alapvető eltérések vannak; a legfontosabb eltérés az, hogy a keleti szemléletben a fantasztikum nem transzcendens birodalom, hanem az emberi létezés egyik dimenziója. Emiatt a keleti fantasztikumot nem lehet a nyugati fantasztikum megmentőjének vagy betetőzésének tekinteni, bármilyen csábító is egy ilyen következtetés.
Lehetséges, hogy az a fantasztikum, amit szerettünk és megismertünk, voltaképpen nem is létezik. Nincs csoda, csak az újdonság ereje, és nincsenek látnokok, csak aktuális kedvencek.
(Zárómegfigyelés: hazai szerzők kis csoportja tíz-tizenöt éve kísérletezik olyan történetekkel, melyek a meseszerűség révén a valóság mélyére akarnak bevilágítani.)
59 comments
Beka says:
jan 9, 2009
Meg hát az ember is öregszik.
rampion says:
jan 9, 2009
Yah. Nagyobbodik a fikciós prosztatánk.
eloy says:
jan 9, 2009
Én nem látom feltétlenül ilyen borúsnak a helyzetet (bár az írás szerzője sem feltétlenül borong, csak morog).
Én azt gondolom, hogy egy újabb átalakulás, egy új vonulat/divat kialakulásának küszöbén vagyunk, bár még nem feltétlenül látni, hogy ez az új divat mi is lesz pontosan és az hogyan is fog megjelenni. Az sf-ben is (most nevezzük így, bár sokkal pontosabban is meg lehetne határozni a fent citált “műfajt”) felgyorsultak a ciklusok, mindig jön új és újabb, és bár azt mondják, hogy nehéz lesz már igazán jelentős vonulatot találni, eddig ez mindig megcáfolódott. Ha a hivatkozott szerzők egy kicsivel előbb éltek és alkottak volna, akkor vélelmezem, hogy az “eredetiségi ciklusuk” is tovább tartott volna, de szaladnak ők is a világgal, változnak, ahogy a világ is körülöttük.
A keleti fantasztikumban én jelenleg sokkal nagyobb potenciált látok, mint a nyugatiban. Itt nem feltétlenül a mangákra gondolok, hanem azokra a történelmi-kulturális-természeti-mágikus lehetőségekre, amelyek nagyon jól látszanak az orosz vagy a japán művek környékén. Igazi megújulást én innen várok, de ez nem egyenlő a nyugati sf megmentésével, megreformálásával, legfeljebb a hatásai érződhetnek.
tmt says:
jan 9, 2009
Én sem látom ezt annyira borzasztónak. Mindent összevetve és kiszámolva lassan 30 éve olvasok regényeket (korán kezdtem, na
). Ez azt jelenti, hogy a 80′-as években ismertem meg a sci-fi és fantasy regényeket. elfogyasztottam a klasszikusokat (már ami hozzáférhető volt persze, mint Tolkien, Sztrugackij), aztán később jöttek az újdonságok, és leborultam Gibson előtt, imádtam Raymond E. Feist-et, sőt (bár ez lehet ciki) még R.A. Salvatore-t is, akit aztán meg is utáltam, és jöttek csőstül a jó írók, jó regények, meg a rosszak is persze.
Miért is baj az, ha egy író előkerül egy v. több zseniális kötettel, aztán lassan mainstreammá válik? Persze, aki kedveli őt, azt hajlamos feltételezni, hogy ha ilyet tud, akkor az így is marad. Csakhogy ez nem így van. Nagyon ritka az ilyen, és ez nem csak az írókkal van így, hanem az élet (nem korlátoznám le művészeti ágakra) minden területén. Ezt vagy el tudja fogadni valaki, vagy nem. Elég ha csak a kedvenc zenekarokra gondol az ember, de állhat itt példaként valamelyik nagy futball-sztár, aki pár év csillogás után eltűnt a süllyesztőben (hogy ne csak művészetről beszéljek). Természetesen itt a folyamat sokkal intenzívebb, egy művész fölött lassabban leng az inga
tetsuo says:
jan 9, 2009
Azért van pár szerző, akikben lehet még fantázia, pl. Robert Charles Wilson, vagy Kim Stanley Robinson, bár az előbbi meg Stephen Kinget SF-esíti a Pörgésben, úgyhogy ilyenformán nem tekinthető megdöbbentő újdonságnak ő sem. A fentiektől függetlenül én bírom Miéville-t, bár tény, hogy még csak a Perdidót és a Scart olvastam, meg pár novelláját, de egyrészt az Iron Councilről is jókat hallottam, másrészt meg ezek alapján sem írnám le egyáltalán, bár tény, hogy a Scar már sokkal konvencionálisabb. Gaiman tényleg eléggé rágógumis lett.
Mindenesetre szerintem mindig lehet azon sopánkodni, hogy nincs új a nap alatt, vagy ha volt, elkopott. Én optimista vagyok. És úgy látom, van egy erős olyan vonal is, hogy az SF összeolvadóban van a fantasyvel, mint a fizika a matekkal (Miéville, MacLeod, stb.). Meglátjuk mi jön.
brainoiz says:
jan 9, 2009
Miéville szerintem a sokat tett az Iron Councilban azért, hogy a fent teljesen joggal reklamált jellegzetességeken túllépjen (sok olvasója ki is akadt arra a regényre), és ezt folytatta az UnLundunnal, részemről bizalmat szavazok neki, bár akkorát már nem hiszem, hogy durrantana, mint anno a Perdidóval. Az más kérdés, hogy mennyire várhatjuk el egy szerzőtől, hogy több nagy dobása legyen, sőt lehetséges-e ez egyáltalán?
Rorimack says:
jan 9, 2009
Békával értek egyet.
Nagyon izgalmas dolgok történnek a nyugati fantasyval…
Chabonék szépen becipelik a fősodorba, az ifjúsági regények reneszánszukat élik (és nem jött be a jóslat, hogy ezentúl még száz éven át csak a HP-ről fog szólni minden), Pratchett képes volt megújítani önmagát (Nation), lassan minden hétre jut egy fantasy – scifi filmbemutató, hogy a tévésorozatokról ne is beszéljünk.
A franciák megcsinálják szép csendben a maguk forradalmát, éledezik a magyar scifi…
De még a japán dominancia sem olyan durva: Uraszava Naoki szinte klasszikus nyugati történetekkel dolgozik, és az új generáció legérdekesebb alkotói sem “keletiességükkel” tűnnek ki… (Pl. Igarasi Daiszuke mágikus realizmusa vagy Aszano Inio urban fantasyei.)
acélpatkány says:
jan 9, 2009
Egyrészt, a szerző is ember, legyen szó íróról vagy kritikusról…
Másrészt, számomra ez az egész úgy képeződik le, mint a “klasszikus újhullám” a ’60-as években: szép volt, jó volt, kirobbantotta a tabuk mögül a pulp igazi arcát, aztán elkurvult és befészkelte magát a “sci-fi/fantasy mainstream-be”. Most is hasonló játszódik le, de majd jönnek még újak.
És lehet fanyalogni, azért valljuk be, ha egy szerző már csak egy olyan művet is alkot, amivel beleforrasztja magát a pulp-ba, már megérte neki. Meg nekünk is.
razor says:
jan 9, 2009
Bezzeg az én időmben (amikor még tudták mi a tisztelet, nem 2 évre csinálták a hűtőt, átadták az ülőhelyet, nem csak a villanygitár meg a hosszú haj, stb)!
Efti says:
jan 10, 2009
Ez a kirohanás nekem inkább ilyen tipikus divatutálatnak tűnik, vagyis ami egyre ismertebb és egyre többen szeretik az már nem lehet jó hiszen már nem elég lázadó és aki ezeket szereti nem kívülálló.
A szemlélet szerint egy művész egész életében egyetlen egy mesterművet alkot amit soha nem fog tudni megismételni. Nem lehet elvárni, hogy valaki egész életében ugyanazt a színvonalat fogja tartani, mégha sikerül is neki az ember megszkoja és már nem lesz neki elég, újdonságra vágyik.Mint amikor egy kisgyerek megkapja a régen várt játékot amivel hetekig, hónapokig játszik, aztán megszokja tudja, hogy ottvan bármikor előveheti és már nem érdekli.
Nem hinném hogy eljött volna a fantasztikum alkonya, inkább növekedtek az elvárások.
Rorimack says:
jan 10, 2009
Fantasztikum “alkonyához”: nézzetek át a literára: címlapfotón a SF
http://www.litera.hu/
xtra says:
jan 10, 2009
Sokszor elgondolkodtam rajta, hogy túl sokat olvastam, elfásultam, megváltozott az ízlésem vagy tényleg válságban van a sci-fi, mert már semmi sem hat az újdonság erejével …
Végül arra jutottam, hogy valószínüleg mindezen tényezők együttes hatása lehet a vétkes az egyre csökkenő olvasói lelkesedésemnek
Wuck says:
jan 10, 2009
Miért olyan nagy baj, ha a fenti írók kifogytak az ötletekből??
Majd jönnek mások, új ötletekkel. Vagy, ha már tényleg elfogytak az ötletek, és megszűnik a ‘hagyományos’ irodalomból átemelt eszközök újdonság értéke, majd szépen visszatérnek az alapokhoz ami az SF egyik fele, vagyis a science. Ha kijön valami technológiai/társadalmi újítás mint Gibson idejében a hálózatok, megszületik hozzá az aktuális irodalom is.
A fantasztikumban is hasonló tendencia működik mint máshol az irodalomban és a médiában. Emelkedik az ingerküszöb. Az ami 10 éve még nagy dobás lett volna, most nem az. Olvass el egy 30 éves krimit. Annak idején baromi jó volt, most már épphogy csak elmegy. És nem a könyv lett rosszabb.
Szerintem sokan azért látnak fantáziát a keleti fantasztikumban, mert a kulturális különbségek miatt bizonyos témáknál még más az ingerküszöbünk/nézőpontunk, de pár év múlva azt is megszokjuk.
Off topic ajánló: most olvastam Peter Baxtertől a Flux-ot. Ahogy a borítón is szerepel, ez ‘Very, very hard SF’.
Hoild says:
jan 10, 2009
Talán valóban a Gerantológiára kell bejelentkezni, ha ennyire nem akad szembe új jóság.
A geek/hacker scenéből nyújtózkodó szerzők, mint pl. Cory Doctorow, tényleg nem érdemelnek jelen tárgyban legalább egy megemlítést a gondolat megfogalmazójának részéről?
[persze, Doctorowtól is olvastam zsenge rilízt, viszont klasszikus SF&F mércével jónak nevezhetőt úgyszintén]
ronnierocket says:
jan 11, 2009
Ez a cikk a felhozott példákkal nem azt bizonyítja, hogy magából a fantasztikumból fogyott ki a spiritusz, hanem hogy a kortárs marketing hamar felemészti a tehetséges alkotók spirituszát. Újabb tehetséges alkotókat pedig az előző kommentekben már felsoroltak párat, lehet, nekik lesz még pár jó kötetük, mielőtt bedarálja őket a Nagy Bedaráló. Nem nagyon értem a keleti fantasztikumba vetett remény elutasítását: megtermékenyítheti a nyugatit anélkül is, hogy az ettől átlényegülne a keleti másává. Ami a keleti és a nyugati fantasztikumértelmezés különbségeit illeti, jó lenne differenciálni a sci-fit és a fantasyt is mindkét oldalon, és akkor az említett transzcendens-nem transzcendens szembeállítás is más színben tűnik fel.
duirholm says:
jan 12, 2009
A Csillagpor volt az első élményem amikor egy Film jobban tetszett mint a Könyv, amiből. Ezt csak zárójelben. A Neil Gaiman színvonalgrafikon miatti búskomorsághoz.
De ami. Szerintem MINDENKI egykönyves író, csak vannak ritkán a véletlennek olyan együttállásai, amikor ez abban a kivételes kegyelemben részesít minket hogy a történet még Tart és Javul. Előbbire (oké kirívó és mainstream, de kezdetben szájról szájra adott tipp és tökéletesen underground) példa Marquez Száz év magánya, ami egy pszichedelikus örvény, de a többi könyve körülbelül olvashatatlan izzadt patchwork, és Coelho Alkimistája ami egy varázspálca, míg a többi konfetti szilveszter másnapján. És ez a standard és ez nem baj. Mert van egy Száz év magány, és van egy Alkimista. Utóbbi, amikor az írás egy fejlődő folyamat, világritkaság. Nekem például [az egész ánblokk irodalmi spektrumon] összesen csak két (három) író tűnt fel ebből a kategóriából, Terry Pratchett és Raymond Chandler. Nekik minden könyvük több mint az előző, élvezhetőbb és jobban megírtabb és hűbb. [nem véletlenül említi Gaiman is folymatosan Raymond Chandler-t; még a a Sandman egyes részeinek könyvespolcain is ott van] (a harmadik Robert Jordan és az Idő Kereke ciklus, esetleg)
Gaiman ebben úgy néz ki hogy a Sandman-ben kilázadta magát a világ ellen, a Tükör és Füstben önmaga ellen, és aztán az Elveszett Próféciákkal levonta a következtetéseket. És innen tényleg nincs tovább. És ez sem baj. Mert például a limitált szériás Coraline-os Nike tornacipő tök jól néz ki.
De különben rampion-nak mindenben igaza van. De azért… az alkony nem általános, hanem csak személyre szabott és törvényszerű. Sem a stílusok halála. Két joker példa. Sci-fiben például most a 2000-es évek elején a Firefly sorozat a semmiből jött és szerintem a legjobb a kategóriájában és buborék az agyba (és sosem gondoltam volna valaha hogy egy sorozat The Complete Series Box Set-jéért könyörgök telefonon a bepimm’s-ezett anyukámnak valahonnan a délnyugat angliai tengerpartról). Fantasy-ban pedig ott van Beagle. Hihetetlenül friss és folyamatosan más. Évtizedeket, újra meg újra átívelve.
Marvin says:
jan 12, 2009
Na ezek után tényleg kíváncsi vagyok, mi az igazi tökös fantasztikum? Fenti szerzőkkel mi a baj, nem találtak ki elég hegyes fülű elfet vagy zöld famanót? Nekem pont a posztmodern előtti klasszikus sf/f tűnik gyakran gyakran gyermetegnek a kályhacső-űrhajókkal, nagy karddal hadonászó Árgyélus királyfikkal meg a többivel, a petyhüdtnek mondott alapító atyák sima stílusa meg a növekvő irodalmi tudatosság jele, nem rosszabb, hanem éppen sokkal érettebb lesz tőle a termék. (Mellesleg a ’60-és évek újhulláma – ami gondolom még teljesen kóser – is erre fektette a hangsúlyt, hogy a rövidnadrágos fantáziálást öntudatos irodalmi szöveggé tegye, amit a magaskultúra sem intézhet el egy megvető sercintéssel.)
Jó példa a rampion által körbeistenített Sandman: nekem bazi nagy csalódás volt, kb. bénán összevasvillázott nagyotmondás-halom, aka tegyünk bele minden történelmi és mitológiai szereplőt, amit csak találunk a lexikonban, mert attól Komoly & Mély, reppeljenek a démonok a pokolban, mert az ugye eszméletlenül transzcendens, örök emberi értéket hordoz meg anyámtyúkja. Gaiman újabb regényei ellenben pont ezektől a gyerekbetegségektől szabadultak meg, fasza és áramvonalas könyvek. (Nem egyenlő rutinos fércmű.)
Gibsonnál a cselekmény mindig másodlagos volt, nála a költői szépségű szöveget és jeleneteket lehet nagyon élvezni, de nemtom, ez mitől olyan nagy felfedezés. Ellisnek meg mi a frász köze van a fantasztikumhoz? Talán a Holdparkban volt némi misztikusnak látszó kavarás és pár novellájában vámpírok, de napnál világosabb, hogy ez a belső tartalmak kivetülése.
Marvin says:
jan 12, 2009
-1 gyakran, baszná meg.
kwindu says:
jan 12, 2009
Valójában rampion te azt kéred számon az említett szerzőktől, hogy nem sikerül mindig kultikus műveket készíteniük. Jó néhány nagy író fél kezét adná egy-egy olyan nagy mű zsenialitásáért, mint akár a sandman esetleg az amerikai istenek, de mondhatnám a wachment is vagy a Perdidiót. Persze nem mindig sikerül egyforma színvonalon dolgozni egyik szerzőnek sem (ahogy azt már Efti barátom is írta). Viszont nem lehetetlen pont ezektől az emberektől kapunk egy új sandmant vagy Planetary és még sorolhatnám! Szóval ne temesd sem a nyugati fantasyt és SF műfajt és ne temesd, az általad felsorolt szerzőket még okozhatnak kellemes meg lepetést. Ja és mi van, ha nem hát majd lesz más, aki nagyot alkot. Ha meg nézed akár egy Asimovot vagy Clarkot az ő könyveik sem egyformán zseniálisak nekik is voltak gyenge pillanataik műveik (ezt nehezemre esett le írni mivel nagy kedvenceim). Rá adásul nem csak ezek a szerzők a meghatározók a nyugati fantasztikum műfajának területén ezt nem kell elfelejteni (Susana Clarke, Michael Chabon és még sorolhatnám a kortárs írókat, akikre érdemes figyelni). Nem beszélve a magyar és kelt európai író nemzedékre. Szóval van hullámvölgy néha ebben a műfajban is, de ez nem jelenti a színvonal folyamatos romlását és főleg nem jelenti a halálát. Remélem nem sértettelek meg a hozzá szólásommal, mert nem ez volt a szándékom. De nem tartottam fernek ezeknek a szerzőknek címzett kritikádat. Mellékesen jegyzem meg ezek közül a szerzők közül személyes kedvencem Gaiman és novellái most is olyan ragyogóak, mint anno mikro elkezdett írni. Az meg, hogy gyerek könyveket ír nem jelenti az automatikus színvonalromlást csak más a műfaj ezért más a meg közelítés. Sajnos China Miéville összes könyvét még nem olvastam, de eddig bizalmat szavazok neki a Perdido és az armada (micsoda rossz fordítás) vagy is Scar alapján. Oké én javíthatatlan optimista vagyok, meg hát figyelek a nem annyira sztárolt szerzőkre, mint például Naomi Novik akinek a sárkány trilógiája szerintem nagyon is remekbe szabott fantasy.
kwindu says:
jan 12, 2009
Látod Marvin-nak például nem tetszik Gaiamn Sandmana és az általad gyengébbek titulált regényei jönnek be. Bár én az „Amerikai isteneket” mindenek mondhatnám, de gyengének semmi képen. Izlések és pofonok!
kwindu says:
jan 12, 2009
ELNÉZÉST AZ ELŰTÉSEKÉRT:Látod Marvin-nak például nem tetszik Gaiaman Sandmanja és az általad gyengébbek titulált regényei jönnek be. Bár én az „Amerikai isteneket” mindenek mondhatnám, de gyengének semmi képen.
brainoiz says:
jan 12, 2009
off.
kwindu: mi bajod az Armada címmel? kérdem úgy, mint az ember, aki annak fordította. (magyarázatot lásd tőlem a kommentekben itt: http://www.endless.hu/?p=8 )
Rorimack says:
jan 12, 2009
“A Csillagpor volt az első élményem amikor egy Film jobban tetszett mint a Könyv, amiből.”
Mert a könyv képeskönyv képek nélkül. :p
brainoiz says:
jan 12, 2009
Marvin: Ellis itt Warren Ellis, ld cikk. Nem Brett Easton.
kwindu says:
jan 12, 2009
OFF:
Természetesen nem meg sérteni akartalak. A könyv elolvasása után alakult ki bennem a ez a vélemény még pedig a cselekménynek köszönhetően. Mert bár az armada a könyv leg fontosabb helyszíne még is minden a világseb körül forog, ahová el akarnak jutni az armada szereplői. Úgy mondanám számomra inkább a világseb az igazi főszereplője a könyvnek. Egyébként, köszi, a fordítást örülök, hogy végre magyarul is olvasható a „HEG. Csak remélni tudom a harmadik rész minél előbb meg jelenését.
brainoiz says:
jan 12, 2009
kwindu: nem sértettél meg, csak érdekelt. Sajnos bizonyos magyar címek egyszerűen nem működnek borítón, a Heg vagy a Seb éppen ilyen. Örülök, hogy a fordítás tetszett.
OFF vége
kwindu says:
jan 12, 2009
Ok nem szeretem volna, ha emiatt meg sértődsz. Az meg nem ér annyi vitát, hogy melyik cím működik egy könyv borítóján. Valószínűleg ezt te sokkal jobban tudod, nálam mivel ismered közelebbről a magyar könyvkiadást. Egy biztos én akkor is meg veszem a könyvet, ha furcsa a címe vagy nem túl föltűnő csak a sztori meg, ha bele olvasok a stílus meg fogjon! Apropó remélem, te fordítod a „Vas tanácsot” meg remélem hamar meg jelenik, mert már tűkön ülve várom! Egyébként már régen szeretnék itt az endlessen bemutatni néhány régi sci-fi könyvet, amit szerintem méltánytalanul elfeledettek. Vagy a fiatalok még nem is halottak róla esetleg nem annyira közismert, de nagyon jó. De ez egy másik téma:
OFF VÉGE
Marvin says:
jan 12, 2009
brainoiz:
“A fantasztikum megjelenítésének létezik egy művészkedő vonulata, ide tartozik pl. David Lynch, Bret Easton Ellis és Viktor Pelevin…”
Ezen csodálkoztam kissé, nem Warren Ellisen.
rampion says:
jan 13, 2009
Persze, öregszem. (Egyébként meg: Na és? Az Episode IV még mindig tetszik.) És persze, nem szabad nagy mellénnyel leírni másokat, csak mert pici a farkam. És persze, minden értékelés szubjektív.
De olvassátok csak végig a kommentjeiteket: mindenki említ valami új titánt, de mindenki *mást*. Én nem a magánkedvencekről beszélek, hanem radikális újítókról.
Itt nem egyszerűen a kultstátuszról van szó, hanem arról, hogy ki tud a fantáziánknak irányt mutatni. De nem is csak a mienknek, hanem általában az emberekének. A SF és fantasy mintha képtelenné vált volna erre. Ezt az érzést nem tudom jobban leírni, és persze mindenkinek szíve joga, hogy mást érezzen, de én kevés jelet látok, ami nem erősít meg. A Night Watch egy ilyen jelnek tűnt, aztán az is valahogy kifutotta magát.
Rorimack says:
jan 13, 2009
“De olvassátok csak végig a kommentjeiteket: mindenki említ valami új titánt, de mindenki *mást*. Én nem a magánkedvencekről beszélek, hanem radikális újítókról.”
Majd amikor ezek a radikális újítók is kifulladnak öt-tíz-húsz-harminc év múlva, akkor szépen pár fősre csökken a lista. :p
brainoiz says:
jan 13, 2009
Marvin. igazad van, a másik Ellis fölött elsiklott a tekintetem, bocs.
brainoiz says:
jan 13, 2009
Hoildnak, még ezer évvel ezelőttre, bár nem én vagyok a cik szerzője: Cory Doctorowra érdemes odafigyelni szerintem is, a Little Brothert pl. nagyon kedveltem, de radikális újító hangnak nem nevezném.
tmt says:
jan 13, 2009
Azért Robert Jordan említésén meglepődtem, mint önmagát folyamatosan felülmúlni képes író. Tudom, halottakról jót vagy semmit, de ő – sajnos – nagyon elveszett az aes-sedai domina-varázskorbács brazilsorozatos mangahiszti lavinában. Pedig de imádtam az első pár kötetet…
tmt says:
jan 13, 2009
Off:
brainoiz: A “Világseb” nem biztos, hogy rossz cím lett volna
/Off
brainoiz says:
jan 13, 2009
tmt:
“brainoiz: A “Világseb” nem biztos, hogy rossz cím lett volna
”
Az az igazság, hogy én is pontosan ezt javasoltam a kiadónak, de nem tetszett nekik. Így lett Armada, amivel sok bajom nincsen amúgy.
Marvin says:
jan 13, 2009
Irányt mutatni az embereknek? Ez így mégis mit jelent? Amennyire innen látom, az “emberek” úgy ált. nagy ívben tesznek a fantasztikumra (ha hatmillióan megnézik a heti rendes hollywoodi puttyogós-kardozós faszságot, azt sajna nem számítom ide), max. egy szűk, valóságidegen gyík réteg játszótere ez, de még mi sem ez alapján rendezzük be a hétköznapjainkat. Vagy igen?
acélpatkány says:
jan 13, 2009
“Itt nem egyszerűen a kultstátuszról van szó, hanem arról, hogy ki tud a fantáziánknak irányt mutatni. De nem is csak a mienknek, hanem általában az emberekének. A SF és fantasy mintha képtelenné vált volna erre.”
Nem tudom, itt ezt hogy érted? Nekem csak ne “szabják meg” az irányt, majd én megkeresem
De félre a tréfával, a lényeg: ami neked kifulladt, az másnak olyan, mint egy csillagromboló ami betört a hálószobába. Vagyis mindenki mást tart kirobbanóan újnak, mindenki más irodalmi “vonulat” felé húz. Én pl. imádom a cyberpunkot, minden hibájával együtt (persze Gibson nálam is megszűnt cp író lenni az Idoruval…), míg van aki nem képes befogadni. És nem azért, mert “maradi”, hanem mert nem jön be neki és kész. Szóval nem kell elvárni, hogy mindenki azonosuljon ezzel a “fantasztikum kiüresedett” elmélettel (tudom hogy nem ez volt a szándékod, de akaratlanul is ez jön le). Te így érzed, de én pl. nem. De az is igaz, hogy a fenti szerzők műveit nem ismerem (kivéve a korai Gibsont). Minden “alkotó” hozzáteszi a saját részét az egészhez, és ettől lesz szép a karácsonyfánk, amit fantasztikumnak hívunk.
Hoild says:
jan 13, 2009
Újból átgondolva a cikkíró véleményét, valamint a magam arra adott beszólását, helyesebb lenne inkább köszönetet mondanom neki, hiszen elégedetlenségének oka az, hogy magas elvárásokat támaszt. Az endless.hu további életben tartóinak pedig szintén megköszönöm a tevékenységüket — ők sem kompromisszumkészséget jeleznek a megnyilvánulásaikban, és felteszem, pont ez hajtja őket.
kwindu says:
jan 13, 2009
Itt nem egyszerűen a kultstátuszról van szó, hanem arról, hogy ki tud a fantáziánknak irányt mutatni. De nem is csak a mienknek, hanem általában az emberekének. A SF és fantasy mintha képtelenné vált volna erre. Ezt az érzést nem tudom jobban leírni, és persze mindenkinek szíve joga, hogy mást érezzen, de én kevés jelet látok, ami nem erősít meg. A Night Watch egy ilyen jelnek tűnt, aztán az is valahogy kifutotta magát.
Ezzel megint nem tudok egyet érteni mivel ezek az írók nem hatottak olyan mélyen az SF és Fantasy világára. Persze amúgy én is éretem mire akartál ki lyukadni csak szerintem a ki indulási pont hibás. Mivel az általad említett szerzők valamennyien egy –egy kult művel váltak közismerté ezért tűnik úgy, hogy a többi szösszenetűk már nem olyan erős. De könyörgöm egy író, ha szerencséje van életében egy valóban fő művet alkot, csak kevesen vannak, akinek egynél többször sikerül az efféle varázsalt. Szóval szerintem nem lehet valakin, számon kérni, ha nem sikerül minden műve egyformán formabontónak és zseniálisnak uram boccsá kultikusnak! Amúgy, pedig mint már írtam bennük van még a lehetőség egy újabb nagy durranásnak! Meg egyébként ne néhány embertől várjuk állandóan a nagy dolgokat. Az Nw-vel kapcsolatban viszont egyet értek bár minden folytatás jó, de az első rész zsenialitását nem múlják fölül épen nem is maradnak el annyira tőle. De ebben az esetben inkább az a baj, mint jó néhány nyugati sorozat esetében mindent ki akarnak facsarni egy adott ötletből, ami már egyszer jól működött.
tapsi says:
jan 14, 2009
a cikk, amivel nagyon nem értettem egyet
Egyrészt ott van az, amit az ember kamasz/fiatal korában olvas, általában jóval erőteljesebben az arcába robban, mint amit felnőtt fejjel kap el. Énnkem a cikk olvastán volt ám egy nagyon-nagyon erős ilyen érzésem.
Másodszorra, a cikkben szerepel pár képregénykoktélmágus és néhány kibergőzpunk szüttyögés, ami ugyan a nyugati fantasztikum egy jellemző vonulata az elmúlt húsz évben – de hát azért nagyon, nagyon, nagyon nem fedi le a teljes palettát. Még az újítás részét sem.
Igen, a Gibson féle elképzelés kifutotta magát, mert egyszűen egyelőre mégsem arra fejlődik a világ, amerre ő képzelte. Sokkal fogyasztó-orientáltabb lett az ólmájti hálózat, és a fiatalabb szerzők azért ezt nagyon szépen tudják használni (Doctorow a közeljövőben, Schroeder az Archipelago könyvekben, és még elég sokat nem olvastam; de már Peter Watts 1998-as hálózat-elképzelése is lényegesen reálisabb). Ráadásul nekem már kamaszkoromban is az volt az érzésem, hogy a Neurománc pl. egy izgis kis kalandregény kúl díszletekkel, de azért a díszletek annyira engem nem taglóztak le, hogy ne maradt volna erős hiányérzetem a könyv végén (pl. hogy ez most akkor akart mondani valamit? mert ebből nekem még a “kúl új világ” sem jött le).
Steampunkból Jay Lake pl. sokkal kompaktabb, kalandosabb és élvezetesebb, mint Miéville valaha volt – mert azért Miéville nem akkora szerző, mint a cikk alapján tűnik. És mivel még csak a műfajt sem ő hozta be, hát nem értem, hogy miért épp az ő vélt vagy valós hanyatlásán kéne lemérnünk a nyugati gőz-laptop hanyatlását. Vagy valaki mondja már meg, hogy mi a fenét újított ő meg? Pláne radikálisan? Őszintén, komolyan, MIT? MIT?
Én vén fejjel, 2008-ban olvastam el a Perdido-t és az Armadát, és bár nagyon kis aranyosak voltak, de hát azért olyan szinten nem zseniálisak, hogy ihaj; hangulatoskák, de azért M. borzasztóan esetlen és aránytalan dolgokat követ el, mint író, és ez a bájos kis poszt-viktoriánus szüttyögéssem feltétlenül jön be mindenkinek – ráadásul azért az is elég jellemző, hogy a könyveiből már az ide az ide írók / kommentelők fele sem volt hajlandó 10 oldalnál többet elolvasni egyvégtében. Szerintem egyszerűen ilyen kategóriájú szerzőből nem 5, de legalább 50 bukkant fel angol nyelvterületen a kétezres években.
Ami Ellist és Moore-t illeti, meg a Sandmant, nyilván komoly gond, hogy engem képregénnyel lekenyerezni elég nehéz (elhiszem, hogy az jó műfaj, de zavarnak benne a képek, hát van ilyen), viszont azok alapján, amit ezekről tudok, a fő ütőerejük abból áll, hogy össze nem illő klasszikusokat felöntünk két deci lazasággal és egy deci idegesítő politikai propagandával, oszt’ bele a turmixgépbe, és ez laza. De hát mivel az igazi, felismerhető klasszikusok száma nem végtelen, azért az várható volt, hogy ez az ötlet egy idő után kifutja magát, nem?
Nekem pl. Gaiman regényeiből olyan szinten nem hiányzik a darkos angst – hé, a világon nincs olyan, amiből nekem hiányozna a darkos angst, a darkos angst engem elkínzott vinnyogásra késztet, miért is jó az? Egy könyv nem attól jó, hogy pozőr. Én kifejezetten kedvelem, amit olvastam tőle, megkockáztatom, minél mainstream-ebb, nekem annál természetesebbnek tűnik, és bár a póz az egy vicces dolog, azért én az írásban általában jobban szeretem az őszintét.
Jó, tehát Gibson sajnos egy annyira felpörgött világban él, hogy megérte, hogy a jóslatai nem válnak be, a klasszikusokból csak véges számú permutációt lehet kirakni, Gaimannek szerintem nagyon jót tett, hogy kevesebbet poénkodik, azon pedig csak értetlenül nézek, hogy Miéville korszakalkotó… szóval én nem is értem, miért hanyatlana a nyugati fantasztikum?
Ha nem csak a kiberdrót-űrléghajó-balfaszhős vonulatot nézzük, akkor meg aztán rengeteg nagyon érdekes (és a felsoroltaknál sokszor népszerűbb), határozottan nyugati fantasztikus szerző tűnt fel az elmúlt időszakban; ott van Susanna Clarke (nem olvatam Michael Chabon könyvét, de elhiszem, hogy jó), dőlnek a jobbnál-jobb alternatív történelmi cuccok (beleértve a viktoriánus steampunk cuccokat is; egyszerűen dőlnek), az elrugaszkodottság minden szintjén akadnak nagyon jó sci-fi szerzők…
Szóval kedves rampion, szerintem csak le kéne venni azt a gót gőzbenlobogásba belekopott, fekete pozőrköpenyt, és kevesebb nosztalgiával, több kíváncsisággal fordulni az aktuális nyugati fantasztikum felé
tapsi says:
jan 14, 2009
ööö, izé, elnézést, ha az előzőú kissé érdesebbre sikerült a kelleténél, azt hiszem, nem kéne lázasan kommentelnem
LaliQ says:
jan 14, 2009
Le Clezio – most kapott irodalmi Nobel-díjat egy régi-régi regényére – egyszer azt találta mondani egy újságírónak, hogy az író valójában nem talál ki semmit. Az iró csupán egy befejezetlen ember, aki megpróbálja befejezni magát.
Ha csak magára értette is, elgondolkodtató, hogy ugyanaz az ember – történetesen író – hányféle módon képes kiemelkedő színvonalon befejezni önmagát. Lehet, hogy egy (két?) nagy dobásra elég az a hiányérzet, de ha már megvan az a nagy dobás, akkor miféle zseninek (befejezetlennek) kell születni, hogy egy teljesen más irányba is nagyot dobjon az író?: Talán nem is olyan nagy szentségtörés ismételgetni a már beváltan nagy dobást?
Másrészről az irodalom – teljességében – nem arról híres, hogy a valaha nagyot alkotott szerzők csak úgy szórják magukból a mesterműveket. Akad efféle, de a többség egyszer talál bele a lényegbe – de akkor nagyon. És ez elég. (Golding, Huxley – már a teljes életművek elérhetők, de ha elolvassuk, sem marad meg más a fejünkben, mint a Legyek ura és a Szép új világ.)
A cikk számomra arról szól, hogy vannak írók, akik egyszer (kétszer?) beletrafáltak. Aztán meg elvárjuk tőlük, hogy ezt ismételjék meg. Talán nem fogják. De az nem a műfaj halála.
vinitor says:
jan 14, 2009
most komolyan
azt várjátok, hogy mindenki folyamatosan az örökkévalóságnak írjon új és forradalmi dolgokat?
vagy azt várjátok, hogy a könyv, amire kiadtatok 1-2-3 ezer forintot, nyújtson egy olvasásélményt, és szórakoztasson (mert a spekulatív irodalom az szórakoztató irodalom, ezért szeretjük), esetleg olvasás után is sok időre le tudja kötni a gondolataitokat, és jó érzés legyen?
én ez utóbbit várom, és meg is kapom, mert reális elvárás
szóval nekem jó így
ami meg szar könyv, hiába miéville vagy gaiman, megy az antikváriumba bizományba
jut mellé olyan is tőlük, ami meg megy majd az unokáknak
ez így működik
psychedelirium says:
jan 14, 2009
Azért Huxley-t hivatalból is megvédeném, mert pl. a drogos/látnoki/utópista/szimplán hülye hippi (nem kívánt rész törlendő) írásait azért nagy műgonddal írta meg, és a Sziget, a Menny és Pokol és társai a mai napig nagyon kellemes olvasnivalók.
kwindu says:
jan 15, 2009
„Steampunkból Jay Lake pl. sokkal kompaktabb, kalandosabb és élvezetesebb, mint Miéville valaha volt – mert azért Miéville nem akkora szerző, mint a cikk alapján tűnik.”
tapsi: Szeretnék többet is tudni az általad említett úriemberről mivel nekem nagy is be jön a Miéville és a potyogós Steampunk stílus:-) Ja és azon felébe tartozom a komentelőknek akik több mint tíz oldalt is élvezettel olvastak M mindkét könyvéből ( sőt alig két nap alatt gyűrtem le mind két könyvet). Ha azt mondott Jay Lake jobb szívesen olvasnék a könyveihez kedv csinálót akár a te tolladból, pláne ha valóban jobban ír mint Miéville. Igen Susana Clarke tényleg nagyon jó de még Naomi Novik is ott van a szeren! Michael Chabon könyvét meg várom é is hát, ha az is tetszeni fog.
kwindu says:
jan 15, 2009
ŐŐ elnézést nagyon is be jön Mieville és a potyogós Steampunk stílus:-)
kavics says:
jan 15, 2009
Tapsi: a cikk nem arról szólt, hogy “rengeteg nagyon érdekes (és a felsoroltaknál sokszor népszerűbb), határozottan nyugati fantasztikus szerző tűnt fel az elmúlt időszakban” hiányoznak az endlessről. Clarke itt volt, de mintha akiket itt megjelenének már nem ütnek akkorát.
Pl. Az Broken Angels fos volt…
De akkor irjatok az igazán jó igazán új dologkról, de egy 45. ödik Gaiman mese nem annyira izgi….
kavics says:
jan 15, 2009
ajaj szóval: a cikk nekem arról szólt (bent maradt egy fruedi nem szócska)…
tapsi says:
jan 15, 2009
kwindu: az egyik Jay Lake könyvem épp brainoiznál telel, de az egy trilógia első kötete, és én általában sorozatokról csak egyben szeretek írni
de van valami korábbi regénye is, épp úton az amazontól, majd megérkezik és elolvasom és írok róla 
elolvastam én is a két Miéville könyvet, nem voltak rosszak – nekem néhol kicsit vontatottnak, másutt kicsit aránytalannak tűntek. Lake Mainspring-je lehet, hogy sokaknak egyébként kevésbé jön majd be, mert ilyen kis akciódús, pörgős holmi, az egész világkörbeutazós kalandot lezavarja 300 oldalban – viszont itt is olyan ötletek villannak föl, hogy ihaj. Ha jól láttam egyébként Rorimack is mostanában szerezte meg. Talán valamelyiküknek nincs ellenére csak első köteteket ismertetni 
kavics: én pont írtam egy csomó mindenről 2008-ban, ami nekem nagyot ütött
vagy ütött legalább akkorát, mint a cikkben felsoroltak. Szerintem Karl Schroeder például nagyon ott van, érdemes olvasni, a John C. Wright féle Káosz-sorozat is igen mókás, és még akarok írni egy csomó másról is, de hát azért ez is idő kérdése… összecsapott, vacak cikket pedig gondolom, ti sem akartok olvasni.
kwindu says:
jan 15, 2009
tapsi: Egyet értek néhol M regényi kicsit el vannak nyújtva fölöslegesen. Csak azért nem zavar, mert még az üresjáratok is szépen vannak meg írva. Lake stílusával sem lesz szerintem baj mivel a pörgős könyveket is szeretem. Hmm, a Karl Schroeder (Sóder bocs, de nem bírtam ki) csókára:-)) meg a John C. Wright-rá is kíváncsi vagyok. Az utóbbi tagismerős lehet, hogy már olvastam valamelyik írását.
tmt says:
jan 16, 2009
Clarke nekem bejött, bár azért nála sem lehet felfedezni a “hűbaze” faktort, viszont Noviknál a második regényben már folyamatosan kínzó, hátközéptáji viszketésem volt, mégpedig a méretek miatt. Szerencsétlen sárkányok folyamatosan komplett háztartásokat cipelnek a hátukon (mert olyan hatalmasak), de erről néha valahogy elfeledkezik, és vannak olyan jelenetek, amikor kvázi emberméretűként viselkednek nyomorult hüllők. Sokkal könnyebben túl lehet lépni Miéville következetlenségein, mint a gőzprocesszor, mert nem részletezi a működésüket, így bele lehet képzelni némi varázstrükköt is – ugyanakkor Novik megállás nélkül foglalkozik a sárkányai méretével, és ezzel saját magát rugdossa homlokon (szerintem).
Aki viszont nekem űbercsalódás, az Laurell K. Hamilton. Broáf (pedig de jól indult).
rampion says:
jan 17, 2009
Tulajdonképpen örülök, hogy lényegében senki nem ért velem egyet, mert ez pont azt jelzi, hogy van még kraft a fantasztikumban. Mégis úgy gondolom, hogy bizonyos szempontból helyes, amit gondolok, és meg is próbálom elmagyarázni, miért.
A scifiről és fantasyről nekem mindig is az volt az alapélményem, hogy új és egyre újabb *világokat* nyit meg. Ha szabad súlyos geek párhuzamokat hoznom, ilyen újvilág-élmény volt a 80as-90-es években az egyre modernebb RPG-rendszerek feltűnése. A Shadowrun felbukkanása esemény volt, akárcsak az Earthdawné, vagy pláne a Vampire-é. Biztos mindenkinek megvannak a maga példái. Aztán a kilencvenes évek végére az RPG beszippantotta lényegében az összes létező világtípust, és ezzel mint műfaj össze is omlott (elsöpörte a TCG). Persze azóta is íródnak RPG-k, de ezek nem tesznek mást, mint hogy a korábbi húsz évben felgyülemlett ötleteket permutálják.
Mármost ugyanilyen érzésem van az általatok emlegetett kortárs szerzőkkel kapcsolatban. Örülök, hogy létezik még egészséges high SF, steampunk és fantasy, csókoltatom őket, de én egyáltalán nem erről beszéltem, hanem új világok felfedezéséről. Az, hogy csinálok egy steampunk világot, amiben van génhackelés plusz farkasemberek, nem világfelfedezés.
Erre megint elő lehet jönni a “Nem vagy már kamasz, kisapám”-szöveggel, meg hogy fel kell nőni és bele kell törődni, hogy az első rácsodálkozások ősélménye csak egyszer adatik meg az embernek. De hát ezt gondolja az, aki a Bubba Ho-Tep perspektívájában képzeli el az élete hátralevő részét (mínusz múmia, natürlich).
duirholm says:
jan 17, 2009
A talizmános varázskardos hippi dolgot egyszer el lehet sütni, de utána már akkor sem lesz rocknroll ha őszinte a lány, a napraforgók jól állnak a tornacipőjén, és egyedi mert foszforeszkálnak a szeplői.
A hippi cucc édes volt és kerek. És vége lett. Analóg minden a zenével.
Mert ma már nem 30 csendes író használja a Változást, hanem 3000-en hordozzák a zászlót. Én például szeretem a Wolfmother-t betépve, mert friss és új. De akkor is csak Zepp és Sabbath (plusz unikornisok). Az aranykor lecsengett, na. Könyvben, zenében, mindegy. A Kezdet. Most van egy kopipészt-tömegtermék feeling a gyökereken. Majdcsak lesz egy függőkert. Ha elindul egy újabb belső Változás, mint előfeltétel, analóg teljesen új világokat fog feltárni. És felszabadul az ami az összes fantasy-k magja.
Marvin says:
jan 18, 2009
Mé’, mi az összes fantasyk (egybe írandó) magja? Vagy csak nem vagyok eléggé betépve?
Rorimack says:
jan 18, 2009
“Persze azóta is íródnak RPG-k, de ezek nem tesznek mást, mint hogy a korábbi húsz évben felgyülemlett ötleteket permutálják.”
http://benlehman.livejournal.com/164029.html
A nincsenek új világokon még agyalok. Röviden: nem baj. Sőt!
Jakirte Jak Cyr says:
jan 18, 2009
Hümm..érdekes egy szubjektív eszmefuttatás.
Van egy barátom, aki szerint az összes fantasynek mitológiai gyökerei vannak, és tkp az emberek ebbe nyúlnak vissza, mikor alkotnak vmi “eredetit”.
Igen, a veszélye fennáll annak, hogy minél többen írnak fantasyt/sci-fit, előbb utóbb csökken a nagyon-nagy durranások száma és nagyobb eséllyel jönnek az (ön)ismétlések. De ha belegondolunk nagyon sok sikeres könyv/mese/alkotás annak is köszönheti sikerét, hogy ismert motívumokhoz nyúl vissza, és azt megfelelően keveri össze. Nézzük csak a Star Warst. Űrköntösbe ágyazott népmese a legkisebb fiúról, sikeres és jó.
Sok alkotás titka nem a fűdeeredeti dolgok kiötlése, hanem a megfelelő “keverés”, az ismert dolgok újból elmesélése, de egy olyan szemszögből, h sokkal több reprodukciónál. Most olvasom Patrick Rothfusstól a Name of the windet. A kritikák szerint elég sztreotipikus dolgok vannak benne, de olyan zseniálisan van megírva, h muszáj elolvasni.
Más írók akiket még megemlítenék: Brandon Sanderson, Peter S. Beagle vagy a sokak által istenített George R. Martin, a magyarok közt Kleinheincz Csilla. A sci-fihez nem értek. Nem tisztem megállapítani, hogy a fenti urak és hölgy mennyiben eredetiek, de én alapvetően azt várom egy könyvtől, h elvarázsoljon, akár az originalitásával, akár a világával, a hangulatával vagy csak szimplán a nyelvezetével.
Az a tapasztalatom, hogy aki mindig AHA-élményt vár, rengetegszer fog csalódni. Meglehet a fiatalkorunkban olvasott könyvek még azért bűvölnek el annyira, mert nincsenek elvárásaink. Aztán szép lassan elkezdjük szakértővé képezni magunkat, kiművelődünk, és elvárunk dolgokat. Pedig nem minden könyv remekmű. Igazat adok azoknak, akik azt írták, hogy a legtöbb írónak van életében 1-2 nagy dobása és annyi. Ez a baja a legtöbb folytatásnak is. Mert már van egy mérce és ahhoz igazodni kell. Szóval igaz a mondás, h a hiba sokszor az ön készülékében van. pedig lehet, hogy az a bizonyos második rész sem sokkal rosszabb, csak nem olyat vártunk.
Nem akarok szemétkedni a cikk írójával, de vmit le kell írnom. Amikor először olvastam a cikket, nekem azok a nyugdíjasok jutottak eszembe, akik azon példálóznak, hogy az ő idejükben sokminden mennyivel jobb volt, bezzeg ma. Meglehet, ha a ma kiadott könyvek kerülnének először a kritikus kezébe, mert most kezdené a fantasy/sci-fi regények olvasását, ezek lennének a mérce meg az eredeti és majd 5 év múlva lenne csak a fantasztikum alkonya. Persze szubjektív… Mint ahogy az én véleményem is.
A Nagy Levin says:
jan 21, 2009
Karosszékből (tényleg) filozofálva a következő hozzászólásom van. (Továbbolvasni saját felelősségre.)
Rampion zárómegjegyzése szerintem az igazi vitaindító, miszerint nincsen egyetemes csoda, csak rácsodálkozás. Egy-egy szerző érdekességét épp az adja, hogy eddig nem látott módon rakja össze a rendelkezésre álló anyagot, vagy újszerű perspektívát ad a meglévőről. (Az ‘anyag’ meghatározása nehéz és most nem teszem, mert slendrián vagyok és mert másfelé vinne el, és mert magam sem vagyok tisztában vele. Mondjuk, hogy az emberek eszméi azok). Olyan ez, mint amikor egy költő kitalál valamilyen jó hasonlatot vagy metaforát, csak a fantasztikum szerzői képiesített (?) gondolatokkal teszik ezt. vagyis a kérdés az, hogy egy-egy új “fantasztikummetafora” valóban új meglátásokat nyit-e meg előttünk. És ez most nem a gondolatszerkezetek összerakásának módszerére vonatkozó kérdés (arra ott van a második mondatom), hanem magára a fantasztikum működésére a befogadójában és a fantasztikummal szembeni elvárásokra.
Mindebből úgy tetszik, hogy rampion hibát követ el, amikor a zsáner egy-egy jó szerzőjétől számon kéri, miért nem tud új és újszerű gondolatszerkesztményt összerakni. Ugyanakkor épp a zsémbeléssel keresi a fantasztikumot működtető erő mibenlétét, ami mégiscsak az endless-féle honlapok egyik fel nem vállalható célja: a “jó fantasztikum” megmutatásával kutatni általában a fantasztikum működésének természetét.
kálmi says:
márc 15, 2009
Én csak 3 dolgot fűznék hozzá:
1) 15 éves koromban csőgatyában jártam, hc-t hallgattam, meg olyan zenéket, amikről még csak véletlenül sem hallott senki a környezetemben (ez volt az egyik kritérium). Ma már sok mindent meghallgatok, és nem érzem úgy, hogy bűn volna az ésszerű keretek közé szorított fogyasztás (bár az ismerőseim még ma is úgy vannak vele, mint régen: soha nem hallottak a kedvenceimről).
2) A fentebb felsorolt szerzőkkel azért nem szabad példálózni az innovatív irodalomról való vitában, mert valójában ők azok, akik ma igazán mainstream írók, tehát pont azt nem lehet elvárni tőlük, amit régen csináltak, mert pontosan azt csinálják, amit régen csináltak. Szóval értitek. Ami új volt régen, az ma régi. Friss arcok után kell kutatni. Vagy műfajleszarókat kell olvasni, mint pl. Dan Simmons (horrorból indult, aztán SF-re váltott, közben hard-boiled krimi, végül vissza SF, tovább a kalandregények felé, a legújabb — bazi hosszú — regénye pedig Charles Dickensről szól. Mellesleg pedig szeretem a stílusát, és nem érdekel, hogy megújhodik-e. Bár mindig megújhodik…).
3) Az én polcomon több évtiztedre való olvasnivaló várja, hogy felfaljam. Nem panaszkodom. Élvezem a régieket is.
kavics says:
okt 15, 2009
Bede ugyan ide jutott csak a zenékkel kapcsolatban:
http://index.hu/velemeny/menonemmeno/2009/10/14/idezojel_nem_meno/
hihi
Lehet, h ezaz érzés mégis inkább csak kor függő…