Dan Simmons a Hyperion-ciklus zárása után 2003-ig várt, majd két féltéglányi ötletparádéval mutatta meg, hogy van még perspektíva a scifiben. Trójai háború,  feltámasztott tudósok, Shakespeare-rajongó robotok, haldokló Föld: Béka archív írása az Iliumról azoknak, akik akkoriban lemaradtak az ismertetőről, és azoknak, akik nem, de elmulasztották beszerezni ezt a regényt.

•

A 2003-ban megjelent Ilium című regény mind terjedelmét, mind mélységét tekintve méltó folytatása a Hyperion-ciklusnak. A következőkben a rendkívül összetett történet részletes ismertetése nélkül, pusztán az alaphelyzetet felvázolva próbálom meg bemutatni a regényt.

(1) Az Ilium cselekménye alapvetően három szálon halad. Az egyik szál a címadó Ilium mezőin játszódik: a Homérosz által megénekelt trójai háború eseményeit mutatja be egy bizonyos Thomas Hockenberry professzor szemszögéből, akiről szép fokozatosan kiderül, hogy az olümposzi istenek megbízásából figyeli a háború menetét, minden egyes mozzanatot összevetve a homéroszi Iliász történetmenetével. Érdekes dolgokat tudhatunk meg mind a professzorról, mind az istenekről: a professzor nem emlékszik a múltjára, leginkább egy néhány éve feltámasztott, személyes emlékektől mentes, ám szakmai tudásával rendelkező halottnak tűnik, aki nap mint nap jelentést tesz a harctéri események alakulásáról az egyik Múzsának. Munkáját az istenektől kapott nanogépezetek segítik: tetszés szerinti alakot ölthet, teleportálhat. Egy dolgot nem tehet meg: nem avatkozhat bele az eseményekbe. Szerepe — több, hasonlóképpen emlékvesztett társához hasonlóan — kizárólag a megfigyelés.

Mint kiderül, az istenek számára azért fontos Hockenberry és társai munkája, mert ők maguk nincsenek tisztában az események kimenetelével. Furcsa helyzet ez: a mindenható olümposziak szemmel láthatólag nem olvasták (nem olvashatták?) Homérosz művét, bizonyos szempontból ők is csak az előre megírt szerepüket játsszák el a történetben, ezzel szemben a végkifejletet, a hősök sorsát ismerő „feltámasztott” tudósok teljes passzivitásra vannak ítélve. Az istenek önmagukban véve is furcsa lények: emberfelettiek, tetszés szerint változtatják az alakjukat, antigravitációs gondoláikat holografikus lovak vontatják az égen, villámokkal dobálóznak, speciális tartályokban regenerálódnak — és mindezt a kiterjedten alkalmazott nanotechnológia teszi lehetővé. Egyértelmű, hogy nem metafizikai értelemben kell őket isteneknek tekinteni — hatalmuk mégis vetekszik a metafizikai istenekével.

Hockenberry alapkonfliktusa akkor bontakozik ki, amikor az egyik isten (maradjon titok, hogy melyik) felruházza a „Halál sisakjával”, mely elrejti az istenek tekintete elől, illetve egy személyi kvantum-teleporterrel, mely révén egyfelől követni tudja a szintén kvantum-teleportációval közlekedő isteneket, másfelől elfedi a nyomait az istenek elől — azt kivéve, amelyik a berendezést adta neki. Az „ajándékokhoz” természetesen feladat is társul: meg kell ölnie az egyik istent.

(2) A történet második szála a Földön játszódik — a maitól teljesen eltérő földön. A földlakók életét minden bizonnyal a „dekadens” szó jellemzi a legjobban: nem tudnak írni-olvasni, ötször húsz évre korlátozott életük kimerül az élvezetek hajszolásában, összességében véve nem sokat tudnak az őket körülvevő világról — és nem is igazán kíváncsiak arra. Az élet egyfajta bábállapot a számukra: szükség esetén és rendszeres időközönként felkerülnek a Földet körülölelő két mesterséges szatellitgyűrű egyikére, ahol a legendás áhítattal emlegetett „posztok” (poszt-humánok) megfiatalítják-meggyógyítják, illetve az ötödik húsz év letelte után magukhoz veszik őket. A földlakók alig járnak gyalog: „faxolnak” — Simmonsnak ismét sikerült alternatívát találni a teleportáció szóra.

A földi cselekményvonal főhősei: Daeman, a klasszikus dekadens playboy, Harman, a 99. évében járó, a földi szokásoktól elrugaszkodva élő férfi, illetve Ada, Daeman fiatal és rendkívül csinos rokona. Harman különcségei olyan dolgokban merülnek ki, mint az olvasni tudás, a térképek hozzávetőleges ismerete, illetve a „posztok” utáni állhatatos kutatás. E kutatás során találkoznak Savival, a kortalanul idős asszonnyal, aki nem szerepel a népesség-nyilvántartásban, nem használja a fax-közlekedést, és talán fel tudja juttatni a társaságot a szatellitgyűrűre, a „posztok”-hoz. Talán…

(3) A harmadik szál főszereplői a moravecek — a gázóriások környékén élő, specializált testekben létező robottudatok. A moravecek társadalma zavart érez a Mars környékéről — túl nagy a bolygó kvantum-aktivitása, s ez azzal a veszéllyel fenyeget, hogy maradandó károsodás éri a téridő-kontinuum szövetét. Négy moravec indul útnak a Mars felé azzal a feladattal, hogy felderítse a kvantum-tevékenység okát, illetve szükség esetén megsemmisítse a forrását. A moravecek jópofa figurák: Mahnmut, akit az Európa (mármint a Jupiter holdja — Simmons tisztelgése Clarke előtt?) mostoha viszonyaira terveztek, a Shakespeare-szonettek megszállott kutatója, Orphu, aki viszont főleg a világűr vákuumában tevékenykedik, Proust lelkes olvasója. Ők ketten hajtják végre a marsi küldetést, időnként nagyon jókat vitatkozva kedvenc íróikról, illetve az élet értelméről. Ja igen: természetesen találkoznak a Kis Zöld Emberkékkel is — akiknek a kommunikáció egyet jelent a halállal.

Kedvcsinálónak talán ennyit. Személyes benyomásaim: a könyv igazi élvezetéhez nem árt az Iliász alapos ismerete — ha nem is a homéroszi eposzé, de legalább a trójai mondaköré, ami pl. a Görög regék című kötet segítségével kellemes prózában abszolválható. A regény természetesen érthető az Iliász ismerete nélkül is, csak nem annyira. Ínyenceknek mindenképpen ajánlott a Shakespeare-szonettek, illetve Az eltűnt idő nyomában újraolvasása — nem elengedhetetlen a regény élvezetéhez, de nagymértékben növeli azt.

Maguk a helyszínek, a karakterek, a fordulatok zseniálisak — egyszerűen élvezet olvasni a könyvet, de hát Simmons esetében ez talán nem is meglepő. Egyetlen apró gondom volt az egésszel: mintha bizonyos motívumokon nem tudna túllépni a szerző a Hyperion óta. Itt van például ez a faxolás dolog a Földön: nagyon hasonlóan működik a Hyperion térkapuihoz abban az értelemben, hogy kvázi ráépül egy civilizáció, illetve mint kiderül, faxolni nem feltétlenül egészséges. Ezzel párhuzamosan megjelenik egy emberfeletti értelem/entitás sötét, fenyegető képe is — amit én elsősorban a Hyperion MI-jeivel tudok párhuzamba állítani. A moravecek akár a Kitaszítottak is lehetnének, legalábbis valamiféle kezdetleges formájukban. Ezeknek az „áthallásoknak” a száma azonban igen alacsony, és egyáltalán nem zavaróak az olvasásban — inkább mintha megcsillantanák annak a lehetőségét, hogy a két univerzum — a Hyperion és az Ilium univerzuma — valamilyen módon összekapcsolható… mondjuk ki: talán nem túlságosan merész feltételezés, hogy az Ilium világa a Hyperion világának embrionális állapota — bár ezt cáfolni sem lenne nehéz, mindenesetre kellemes eljátszadozni a gondolattal.

Megjegyzés: az Ilium közvetlen folytatása az Olympos, ami pontosan ott veszi fel a fonalat, ahol az első regény elejtette. Minden titokra fény derül, van megalomán finálé, még durvább ötletkavalkád és szépen, takarosan lezárt cselekmény.